<!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> <!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->

Ugy erzem teljesen elveszett vagyok. Főleg tavasszal. Nemtudom miért. De mindeg tavasszal kell rámtörjön valami csúnya depresszió. Mindig...minden évben. Talán hónapokkal ezelőtt mertem remélni, hogy ez évben megkimél. De nem tette. Az életvidám lányból, akinek mindennap jó kedve volt, aki tele volt élettel és energiával, jobban, mint bárki más, Aki bármelyik percben gondol egyet és képes lenne megmászni a Mount Everestet, elszökni otthonról, vagy csinálni valami hülyeséget, tavaszra mindig lehangoltabb lett. Senki sem tudott lehagyni, megelőzni. És nem volt ember, aki olyan lett volna, mint én. És ez volt a baj, emiatt érzem magam mindig egyedül. A társaságba, a baráti körömbe mindig jókedvet hoztam...de ők nem olyanok, mint én. Nem vágynak új dolgokra, nem vágynak élményekre. Elég nekik ha mindennap bemennek ugyanabba a bárba és megisznak egy sört a barátokkal. Ez nekik elég. Én sosem vágytam ilyenre.

Utálok sirni, aggódni, panaszkodni, utálok a szemükben valami lenni, ami tudom, hogy nemvagyok. Néha utálom őket, néha szeretem. De mindenképp csodálom azt az embert, aki nem mindig a tömeg és a hatalom oldalán áll, hanem kitart valami mellett, ami neki fontos. Az ilyenekre mindig is felnéztem.

És jómagam úgyérzem, mint az oroszlánok közé keveredett cápa. Jól elvagyok velük, de mindig hiányzik a tenger. De nem tudom hogyan érhetném el.

Köszönöm a hozzászólásokat! Jocóka vagyok és elgondolkoztató, hogy ennyien szenvedünk ebben az állapotban !Szándékosan nem írtam, hogy betegség, idézvén egyik hozzászólót. Zsu írja, hogy többet szeretne megtudni rólam, de az az érzése, hogy zárkózott vagyok, magamba fojtok dolgokat. Ez lehet, hogy így van, de nem mindig! Ez akkor fordul elő, amikor előjönnek azok a pocsék érzések, tudjátok mire célzok, sajnos. Másképpen egy nagyon vígkedélyű gyerek vagyok, de nem merem túlzásba vinni, nehogy átessek a ló tulsó felére! Általában reggel, délelőtt vagyok pocsékul, kb.10 óráig, addig tart az a pocsék szédülésérzés, bizonytalanság, szorongás, stb. általában minden nap! Hogy tudjak ebből kilábalni? Mondtam a dokinak is, ő azt mondta, hogy ez a betegség egyik jellegzetessége és el fog múlni. De mikor? Mert kezd a dolog zavarni! Van ilyen helyzetben valamelyiketek, illetve volt? és ha volt akkor hogy lábalt ki ebből ? Kedves Zsu ! Most nem akarlak untatni azzal, hogy mesélyek magamról, ezt egy másik alkalommal, de annyit elárulok, hogy ismétlem nem vagyok annyira zárkózott, csak nagyon zavarnak ezek a rossz érzések és nagyon megszeretnék szabadulni ezektől.Addig is elfogadok minden pozitív tanácsot! Köszi és gyógyulást ? esetleg kilábalást inkább ebből a szörnyű állapotból!!        

Mai gondolataimat azért osztom meg Veletek, mert szerintem képet ad arról, hogy érezhet egy majdnem biztos borderlein-beteg.   Két éve írok blogot az interneten-tudjátok már, mindig megírom-és képzeljétek, tegnap rábukkantam  egy olyan blogra, aki az én nevemet, a Zetort használja.  Úgy érzem, gúnyt űz belőlem, pedig állítólag régebb óta blogol, mint én.  De szerintem nincsenek ennyire véletlenek.  Meg is írtam ezt a saját blogomba, írtam emailt a névrokonnak-nem válaszolt, csak hirtelen bejött egy új kommentező, hogy hülyét csinálok magamból...Valahogy mindig úgy érzem, hogy az emberek ellenem nagyon könnyen megtalálják a közös hangot.  Akárhányszor fölmegyek fórumra, akkor is egyből ellenem szerveződik egy kis klikk...Már meguntam az embergyűlölő létet, már mindent a borderline-ra kenek, hogy biztos velem van a baj...