Én még kislány vagyok. Ugyanaz, mint mikor apu betegsége kezdődött. És mikor arra mentem be anyu szobájába, hogy részegen alszik.Képek, amiket sosem feledek, apám betegéségből adódóan. A nem létező emberekről, és kitalációkról..Apám skizofén. Anyám alkoholista és pszihopata. Valahogy ott törhetett meg minden. Az ember, akit szerettem, és törődött velem a szemem látára ment tönkre. Tulajdonképpen nem törődött velem akkor se. Nem érdekelte, hogy ettem-e, hogy mikor van a szülinapom, hogy van-e ruhám. De néha játszott velem,és ez talán anyám üvöltései és agressziója mellett jelentett valamit. Ma is sokszor a tükörbe nézek, és nézem a hasonlóságokat, és mintha engem úgy gyúrtak volna össze az ő rossz tulajdonságaikból. Soha nem szerettek. Engem nem lehet szeretni. Egyszerűen nem. Nem tudtam beilleszkedni soha az iskolában, mindig amolyan fekete bárány voltam, mert az itthoni dolgok, a nyomor, az ital, a kényszeres esti italozások,amin anyám jóvoltalából részt kellett vennem már kicsi korom óta, a pénztelenség, a folytonos elvárások és semmibe vevés. Én nem vagyok jó senkinek.Sokszor azt hitték beképzelt vagyok, és ezért nem szólok senkihez. Holott nem így van. Tulajdonképpen én soha nem voltam megelégedve önmagammal. Gyűlölök a tükörbe nézni. Gyűlölöm amit látok, vagy az olyan megmagyarázhatatlan tetteimet, amit utána nem tudom miért csinálok. A kitöréseimet dühből, féltékenységből. igen, és mániásan féltékeny vagyok. Beleszeretek valakibe, akiért rajongok éveken át, és sokszor, sőt általában csak az általam felruházott tulajonságaiba. Rátelepszem. Nyomozok utána, és ha ő nem szeret, vagy nem foglalkozik velem átcsap gyűlöletbe. Gyűlölök és szeretek egyszerre. Kiskoromban evésben vezettem le a hiányokat,így kövér voltam Ma már a cigarettán, és az alkoholban, az utóbbit talán mértékkel. Aztán fogytam, bár a kimondottan vékony sose voltam. De ebből adódóan néha úgy érzem: undorító a testem, máskor , hogy szép. Néha úgy érzem enyém a világ. Máskor, hogy egy senki vagyok. Anyám szerint, beképzelt vagyok, és túl sokat törődöm magammal, ha kifestem magamat, vagy kilakkozom a körmömet, és szépen felöltözöm. Pedig úgy talán érzem, hogy vagyok valami forma. De a következő pillanatban már megint undorodom magamtól, hiába ugyanaz van rajtam.

A férfiak: nem lehet szeretni engem, nem csodálom, ha nem látják bennem a NŐt, hiába vonzom esetleg külsőleg. Előtör a kislány, és, hogy törődj velem. És teljesen más leszek. És általában ki is használnak. Szexuálisan. Amit ulólag megbánok,és meggyűlölöm. De akkor. Akkor élvezem. Akkor szeretnek. Legalább addig. Ezért inkább alkalmi kapcsolataim vannak. Mert másrészről, ha valaki velem lenne, az taszít. Hogy törődik velem. Furcsa.
A nyomor és szenvedés. A nyomor, ami a körülmények. A szenvedés, amit okoztak. És a szenvedés amit önmagamnak okozom. Önpusztítás. Néha belekapaszkodom olyan dolgokba, ami nagy dolgokat vonz. Eszmékbe, valamihez,amihez tartozni lehet. Hogy vagyok valaminek a része, és tartozom valahova. És a halál?…rengetegszer megpróbáltam, először 5 évesen. Aztán vagdostam magam, elszöktem, begyógyszereztem magam. Önsajnáltatásnak érzem. Mert állítólag tudok erős lenni. Van egy harcias oldalam, egy kívülállónak határozottnak látszó, a másik pedig, egy pondró, egy senki. A mindenkinél kisebb, és lényegre se méltó. Jó lenne magamra találni.