Nem értettem. Soha, de soha nem értettem az iskola intézményét, nem tudtam felfogni, minek kell bent ülnöm csendben az órákon, miért kell hallgatnom a tanárokat, akik felesleges tudást próbálnak a fejembe verni. Úgyis meghalok és akkor az átadott tudás felesleges lesz. Az első gimnáziumomból, azért tanácsolták, hogy menjek el (szépen fogalmazva, kirúgtak), mert többször voltam bent részegen, mint józanon. A karomon vágások gyűltek napról –napra a bűntudat miatt. Anyám nem tudott róla, hogy az iskola mellé járok, és ez olyan iszonyatos bűntudatot okozott, hogy muszáj volt sebet ejtenem magamon. Ezzel fizettem, vérrel és sebekkel.
Egyszerűen képtelen voltam bent lenni. Zavart, hogy csendben ülni kell és hallgatni, nem bírtam elviselni a kötelességet.
A második iskolámból hamar eltanácsoltak, magániskola volt, fizettél érte, hogy hülye lehess, de ahogy mondták „tőled a gazdag szülők, alapvetően nem normális gyerekei, még idiótábbak lesznek”.
Másodikban kerültem a harmadik gimnáziumba. Nem mondták jó iskolának, viszont itt voltak a legjobb tanáraim, tudtam őket tisztelni és azt is elérték, hogy a dolgozataimra ne csak a nevem írjam fel, kihívások elé állítottak, amit szeretem teljesíteni. Nem voltam itt sem jobb, mint az első helyemen, drogoztam és ittam, de egyre kevesebb mértékben.
Az óra unalmasan telt, mindig tiszteltem annyira a tanárokat, hogy ne beszéljek az óráikon, ezért inkább olvastam, vagy írtam egy magamban. Egyre idegesebb voltam, eltetették velem a könyvemet, viszont nem érdekelt a matek, a tanárnak újra és újra el kellet magyaráznia a dolgokat az osztály gyengébb felfogású részének. Éreztem, hogy kicsúszik kezeim közül az irányítás, a lábam folyamatosan mozog, a padon kopognak a körmeim, nem bírtam megülni egy helyben, a düh végig szánkázott rajtam és magatehetetlenül tűrtem, ahogy kisugárzik minden részemre.
-    Jól vagy? – kérdezte a padtársam összevont szemöldökkel.
-    Tökéletesen – jegyeztem meg gúnyosan izgatottan.
Miért kell benn ülnöm közöttük? Egyik idiótább, mint a másik és bár nevettek rajtuk, valahol lenézem szánalmas életüket. A padtársnőm például tizenhét évesen egy negyvenévessel kefél, akinek felesége és gyerekei vannak. Az előttem ülő lány rettenetes okos, de egy szakadt, csöves pánk, aki minden nap totál be van állva.
Igazából nem néztem le őket, minden ember egy külön kis világ, amit nem tudok megérteni és soha nem is fogok.
Nem bírtam tovább maradni közöttük. Képtelen voltam elviselni a rám mért nyomásukat. A haragom vad érzés, aminek nincsen oka, igazából csak lüktetett bennem egyre jobban, egyre erősebben. Fékezhetetlen, a tehetetlenség váltotta ki belőlem, vagy a környezet nem tudtam.
Elővettem újra a könyvem, olvasni próbáltam.
-    E, el fogom venni a könyvedet! – szólt rám azonnal a tanár. – Inkább oldd meg a példát!
-    X egyenlő tizenhattal – vetettem oda és próbáltam a könyvre koncentrálni.
-    E, tényleg elveszem, már három könyved nálam van!
-    Tanárnő, sérti a magántulajdonhoz való jogom. Hányszor mondjam el, hogy nem vehet el tőlem semmit, csak elrakathatja? – néztem egyenesen a szemébe.
-    Akkor rakd el.
Összeszorítottam a fogam, hangosan összecsuktam, aztán nem bírtam tovább. Fogtam magam és felkeltem az asztaltól, majd kimentem a teremből. Imádtam a matektanárnőm és tiszteltem, de gyűlöltem, hogy addig magyarázza a legegyszerűbb dolgokat, ameddig mindenki meg nem érti.
A folyóson belevágtam az üvegvitrinbe, hangosan pattant szerteszéjjel, de senki nem jelent meg a kihalt részen, pedig nem messze volt a tanári. Bementem a női wcbe, rágyújtottam egy cigarettára. Vérzett a kezem, a sebekből kiszedtem az üvegdarabokat. Nyugodt voltam, hihetetlenül nyugodt, és mint egy függő, úgy vágytam erre a nyugalomra. Fájtak a vérző sebek, a fájdalom miatt pedig úgy éreztem, élek. Függtem a hegektől, függtem a fájdalomtól és nem bántam, mert egyszerűen nem tűnt rossz dolognak. Az alkarom tele volt vágásokkal, melyeket gondosan titkoltam mindenki elől. Nem rájuk tartozott.
Az enyémek voltak. Nem azért csináltam, hogy észrevegyenek, vagy hogy tudják valami gondom van. Nekem volt szükségem rájuk.
Nem éreztem ezt bajnak, minden embernek szüksége van valami hobbira, nekem ez volt a hobbim. A wc felé tartottam a kezem, nem volt nálam semmi, amivel lefedhettem volna a vágásokat, ezért hagytam, hogy a vércseppek egyre csak hulljanak a kagylóba. Belehamuztam.
A víz összekeveredett a vérrel és a hamuval.
Higgadt voltam, de nem bántam a kirohanásom.
Nem érdekelt.
A sebeket sem szégyelltem, csak nem akartam, hogy más is lássa.
Élvezettel dobtam be a cigit a vérbe és a vízbe – a vér nem keveredett el, ott kígyózott benne.
Sokáig nem fogtam fel és fogadtam el, hogy ez baj, hogy függővé váltam és szükségem van a fájdalomra és hogy ez nem normális. A mai napig teljesen normálisnak tartom, mert a normákat emberek gyártották, az, hogy az egyik más, mint a másik, az nem feltétlen jelenti, hogy nem normális.

Később a dühömet – fogalmam sincs miért -, úgy sikerült irányítanom, hogy rendet tartottam magam körül. A szobámban rend és tisztaság uralkodott mindig és olyan apró megszokások tartanak egyben, hogy mindig ugyanaz van nálam; ebook olvasó, notebook, cigi, telefon, pénztárca. Üres cigis dobozt, csak otthon vagyok hajlandó kidobni.
Fogalmam sincs miért segített, de ezek valahogy irányíthatóbbá tesznek minden körülöttem.
Talán az volt a bajom, hogy az élet kiszámíthatatlan – emiatt van a legtöbb embernek szüksége megszokásokra, rituálékra, ezek bárkinek segítenek, ettől az a látszatunk támad, hogy mi irányítjuk a sorsunkat.

A hatalom pusztán hamis látszat.