55 éves vagyok.Gyerekkoromban kövér kislány voltam,rengeteget csúfoltak bántottak a gyerekek.Sokszor

még a tanárok is tettek egy egy gúnyos megjegyzést.Nem szerettem a társaságot visszahúzódó lettem.Rendkívül érzékeny lelkü,vagyok a mai napig.Szüleim a legcsodálatosabb emberek akiket csak kaphattam a Teremtőtől.Biztonságot szeretetet nyugalmat nyújtottak.Drága Apám aki a maximális biztonságot erőt  néha a szigort képviselte,de mellette határtalan szeretete a családja iránt,drága Anyám aki önfeláldozó szeretete  ,akihez bármi bajommal fordultam , mindíg meg tudott nyugtatni. Családunk tagjai között sok értékes érzékeny lelkü ember volt,van,de én nem tudom miért , én kórosan érzékeny lettem.Gyerekkorom óta rajongok a természetért,állatokért.A velük való foglalatosság nyújt örömet, itt találom meg azt  a szépséget,amit az  emberek társaságában nem.Ne értsetek félre,nem vagyok embergyűlölő. Sőt  ! Ha bajban lévő embert látok vagy olyant akit bántanak, vagy kiközösítenek,elsőnek megyek a segítségére.Nagyon jó érzés segíteni. De itt jön az én problémám.Szép dolog , és nagy adomány ha az emberben van empátia ,de ez nálam már rendkívül kóros,és nem tudok ellene semmit tenni.Nem mindíg, de sokszor elsírom magam akkor is, ha valaki a hozzátartozója haláláról beszél vagy arról ha egy kis állata meghalt.Egészen kicsi voltam amikor rájöttem ,hogy a szüleim egyszer visszavonhatatlanul itthagynak engem.Ez az érzés olyan határtalan lelki fájdalommal tölt  el,hogy szinte belepusztulok.Ugyanez történik ha egy kis gondozott állatom megbetegszik komolyabban. A lelki gyötrelem a szívembe markol,és rettegek mi lesz ha meghal.-Egyébként éppen most vagyok ebben a helyzetbe a kutyusommal.De visszatérve biztos sokan nevettek ezen 55 éves és még mindig az anyja szoknyája alá bújik.Talán ez a gyerekkori megaláztatások miatt van így, otthon a szeretet a biztonság várt mindig,miközben “kint”a zord világ.Olyan szégyenlős lettem ,olyan gátlásokkal küzdök,ami megkeseríti az életemet.Nyáron kánikulában fekete nadrágba járok,strandra sem mentem már vagy 30 éve,pedig imádok úszni.Sok minden örömtől megfoszt ez az érzés,de nem tudok ellene tenni.Persze 16 -17 éves koromra lefogytam 98 kg ról 57kg.ra úgy, hogy különösebben nem is fogyóztam.Ezt  tartotam is jó sokáig, de már koromnál fogva visszaszedtem jó pár kilót,de ez a gyerekkori nap mint nap ért csúfolódás mély sebeket mart a lelkembe.Kötöttem egy rendkívül rossz házasságot egy alkoholista emberrel,aki egy züllött családból jött.Itt faragtam először rá arra ,hogy én majd megmutatom neki milyen egy igazi jó szeretetbe élő család tagjának lenni .Persze én kis naív.Kutyából nem lesz szalonna ,jelen esetben így is volt.Született egy kis fiam, akinek        én viszont át tudtam adni azokat az értékeket amit az én családomból hoztam .(a mai napig kiváló a kapcsolatom vele) Férjemtől elváltam, egy kis nyugalom költözött az életünkbe.De ekkor jött egy tragédia.Drága jó Apucikám, aki annyit dolgozott értünk,aki mégis sokszor mesélt nekünk este , bármilyen fáradt volt, orvosi súlyos műhiba miatt lebénult.Éppen akkor amikor azt tervezték hogy most már ők is egy kicsit tőrődnek magukkal ,végre pihennek kicsit utaznak, hiszen a gyerekeiket tisztességesen útjukra bocsájtották. Innéttől kezdve kezdődtek a depressziós szakaszaim.Közben újból férjhez mentem végre egy igaz tiszta jó lelkű emberhez,(akivel a mai napig együtt vagyunk)Anyukám nagyon szerette Aput, a házasságuk példamutató,éppen ezért minden a leggondosabb ápolást elvégezte az immár magatehetetlen apámmal,akit pelenkázni kellett.Én közben ápolásin voltam besegítettem Apucikám gondozásában.Persze a forgatást emelést pelenkázást Anyukám végezte ,engem kímélendő,plusz Apukám mint férfi nehezen visellte volna hogy a lánya pelenkázza .Sokszor kitört rajtam a sírás ahogy ott láttam azt a határtalan odaadó gondoskodást Anyukám részéről,és hogy Apukám ebben a emberi mivoltot megalázó állapotban is milyen nagyszerű erős ember volt,és még ő vígasztalt mikor el el sírtam magam.Próbáltam addig tartani magam míg délelőtt náluk voltam.De mire hazaértem már csak bőgni tudtam.Ekkor volt egy kis kutyám aki viszont epilepsziás volt kezelésekre jártunk vele de az állapota egyre súlyosbodott a rohamok többnyire éjszaka jöttek,így mindig ugrásra készen ,taxi ügyelet stb.Kikészültem .Anyukáméktól hazaérve,sírás sírás.Öngyilkosság gondolata,de hiszen ezt nem tehetem hisz a szüleimnek még egy tragédia, a fiammal és a férjemmel sem tehetem,mert szeretnek.Viszont én nem bírok így élni.Öröm semmi, a gyűlöletes reggelek ,egy újabb nap amit el kell viselnem.Aludni nem tudok altatót sem vehetek be,hiszen a kutyának bármikor jöhet a rohama szüksége van rám. A férjem nagyon rosszul lát Ő nem bírná ellátni úgy.Kétségbe estem,ebből az állapotból a halálba sem menekülhetek?De én ezt már nem bírom.Meg kell mondjam a szegény férjemnek is sok mindent kellett kiállnia mellettem a depresszióm miatt,hiszen ahogy hazaértem már sírtam,nem volt mindegy neki. Orvoshoz fordultam több féle gyógyszert szedtem nem vettem észre javulást.Aztán a kis kutyám meghalt. El kellett altatni nem volt mit tenni specialista természetgyógyász semmit nem ért.A pokol legmélyebb bugyraiban jártam.Semmi kiutat nem láttam ez elől  az elviselhetetlen élet elől.Vágyakoztam a halálra, hogy legyen vége már,de tudtam nem tehetem meg és ez az érzés elviselhetelenül mart hogy nincs menekvés.Aztán eljött a nap és az én drága Apucikám otthon a családja körében meghalt.Amitől rettegtem bekövetkezett.22 évig ápolta Anyukám amit emberileg meg lehet tenni és még azon túl is, megtett.Ezután én már tudtam mi következik.Anyukám a 22 évig tartó kemény fizikai munkát igénylő ápolás alatt fizikailag tönkrement .Minden rejtet terőtartalékát elhasználta.Lelkileg  is összetört hiszen élete társát veszítette el.Ennek már 7 éve. Most itt tartunk.Azóta új kutyám van aki állandóan beteg utóbbi háromnegyed évben hol ezért hol azért műtötték.Pedig megfogadtam nem éri meg kutyát tartanom ,mert pokoli kín az elvesztésük.De szerettem volna egy kis örömöt az életembe de úgy látszik ez nekem nem adatik meg.Anyukám életereje egyre fogy, de még így is sokkal erősebb szívósabb mint én.Persze már megint nap mint nap sírok mert egy újabb daganatcsomót találtam a kutyámban,és félek hogy elvesztem őt .Kedden újra orvos és a rettegés.Mi lesz anyukámmal? Képtelen vagyok beletörődni ezekbe atragédiákba, pedig ezek az élet velejárói.De ez az én tragédiám hogy ,én ezt nem tudom elviselni.Már megint halál gondolataim vannak ugyanakkor todom hogy nem tehetem meg, mert vannak akiknek fájdalmat okoznék.Így viszont én nem bírom.Megint nincs öröm, megint az utálatos újabb és újabb napok. Köszi ha valaki elolvasta,és esetleg tudna valami kapaszkodót.