Úgy tűnik, Borderline csoportterápián lesz hamarosan jelenlétem rendszeres.

Furcsa út vezetett eddig. Néha már nem is tudom átlátni minden részletében. - Összetett. Agyontömve ok – okozattal. Legalábbis eddig ekképp boldogultam és maradtam életben. Értelmemre támaszkodtam – így tudom kifejezni. Másként már rosszabbul ’ kellene ’ lennem. Fordíthattam volna önmagam káros szenvedélyek bódításai felé, vonzhatott volna, akár napraforgót a fény – korán volt erre minden ok adott. De akárhogy nem értékeltem – értékeim mégis megőriztem - s észrevétlen beépültek alaptulajdonságaimba - elveim tükrének köszönhetően.

Azonban a körülvételező események szélsőségesen viharossá váltak s folytonosan következtek egymás után – sorban vagy ’ tömegével ’. (Ezekről később írni fogok.) S azon kaptam önmagam, hogy segítségre van szükségem, mert én már kevés voltam ahhoz, hogy ráleljek a megoldások kulcsaira – szenvedést okozott, hogy nem találtam őket – kusza szálak kavarogtak – az érzelmek tették azzá őket.

Nem volt sosem baj, hogy szakemberhez forduljak – magam határoztam úgy, megteszem. Nem ment egyszerűen, mert mikor már 3 pszichológuson túl voltam – az első meg akart téríteni Isten felé…
Érdekes eseményekbe tudok belecsöppenni, melyeket, ha nem élek át, ember szájából tán el sem hinnék, s ez a megállapítás számomra szinte már tény, de hogy tény, nem jó, mert bizonygatni kezdek - és ettől válik gyanússá, hogy a valóságra épülök –e. Tisztázzuk: szavahihetőségemre érzékeny vagyok. Nincs okom másítani, s nem hiszek a ferdítésben/szépítésben sem, s legfőképp utálnám önmagam becsapni, mert a világ egyik legnagyobb értelmetlenségének tartom.
… Szóval meg akart téríteni, a második kezelés közbeni körömápolása hamar eltántorított a következő alkalomtól, a harmadik a barátnőmet kezelte - egyszer hármasban leültünk. Látva technikáját és hozzáállását, bíztam benne. Miután kitárulkoztam végre, felfedtem gyengéim és hajszolt kétségbeesésem, kiderült, Ő nem kezelhet. Átirányított egy negyedikhez. Ez egy olyan pont volt, ahol úgy tűnt: feladom.

Végül nem tettem – nem tudom azt állítani, hogy nem feladni könnyű. Kínszenvedés a küszködés. De sosem volt szokásom feladni – mert sosem tudnék beletörődni. Mégis, vannak dolgok, amelyek állóvizek az életemben – mert képtelen vagyok vagy elkezdeni, vagy végigcsinálni – ilyen például az egyetem. Végül azért fordultam a negyedik pszichológushoz, Z – hez, mert úgy éreztem, ha nem teszem, meghalok. Egyszerűen nem bírtam magam életben tartani. Mire hozzá eljutottam, már szétmarcangoltam a lelkem önvádakkal, félelmekkel, felesleges bűntudatokkal és kacifántos kapcsolataimmal. Ártani nem ártottam magamnak – iszonyodom a vértől – szédülök annak látványától. Nem volt elég, hogy lelkileg elegen megnyirbáltak, önmagam is nyomorgattam belülről. Z – vel egész jól alakultak a dolgok, volt sok ébredésem és harapás a kígyó farkába, miközben életem egyre bonyolultabbá tettem. Legfőképp kapcsolataim vágtam falhoz, méghozzá ’ alapos tehetséggel ’. ( De talán jobb is – csak megnehezítettek mindent, sok volt nekem – legalábbis azokban a formátumokban, amelyekben voltak. ) Végül elhanyagoltam Z –t, mert nem tudtam kilépni a kapun. Nem ment. Három hónapig ki se mozdultam. Aztán a barátnőm minden előjel nélkül beteljesítette a végső döféseket. Azokat, amelyet már nem bírtam el mindaz után, amin azelőtt átmentem - átbuckáltam és elnyomva feledtem.
Pszichiáternél kötött ki, miután beszedett egy doboz nyugtatót s életének védelmében mentőért folyamodtam, miután felfedeztem. Engem okolt, azt mondta - miattam tette. Azóta visszavonta – de mire ez megtörtént, megviselt. Igen tudom, alap tudni: bárki is öli meg magát, nem foghatja önmagán kívül másra. Akkor is megviselt. Először is az, hogy életem második legfontosabb szereplőjét láttam, hogyan emészti fel magát – mindennél jobban igyekeztem segíteni – mégis megtörtént mindez. Másodszor a „miattam” mégsem volt játék – nem tudott nem érinteni e szó. Pszichiátriai osztályon fekvése után máig oda jár, s ezalatt, rengeteg olyan esemény hozta a fordulópontokat, amely lelki leépítésemhez hozzájárult, akár a puzzle darabkái, úgy kezdtem beleilleni tüneteimbe. Nyomott az élet, túl sok emlék égetett, cibáltak tűrhetetlenné vált gondolataim, taszított és vonzott megannyi ellentétes érzelem, amelyek kétségek közti hozzáállásokat okoztak, próbálkozások sodrában, elégedetlenségek és szenvedélyes szenvedések vibrálásaiban, a körülöttem lévők meg befalaztak ezekbe. Nem hibáztatás – egyszerűen rossz időben voltam nem megfelelő emberek között. S nem pusztán azért, mert barátnőmre figyeltek, s mellette nem tűnt fel senkinek: változom.

Együtt élünk: a barátnőm, akinek bátyja a társam s annak bátyja és az ő anyjuk, no meg én. N-t, a társam túl sok apróság hozza ki túl könnyedén agressziójának uralmából. Tehát hozzám sem volt kellő türelme. Sokáig hittem neki abban, hogy mindenért én vagyok a hibás – ma már nem tudom elképzelni, hogy képes voltam e logikátlan feltételezést egyetlen percig is elhinni. De könnyű dolga volt – hiszen olyan állapotban voltam, hogy nehézségek nélkül kezdhetett játékba a lelkemmel annak érdekében, hogy ő arasson gólt. Mert ő nagyon szeret gólt rúgni.. Nem lehet folytonosan 1 a hibás. Nem csak ezt hittem el a szájából. Hanem azt is, hogy őrült vagyok. És áldom a sorsot azért, hogy egy nap feleszméltem!

Addig fajultak a dolgok, míg nem mindenki meglepetésére egy napon bevonultam önként a pszichiátriára. Persze senki sem tudta N – en kívül /akit 4 nap múlva hívtam fel a ténnyel. Azelőtt Ő is azt hitte, amit mindvégig hittek a többiek: Budapestre mentem pár napra az egyik barátnőmhöz. ( Menekültem. )

Már egy ideje el akartam mondani N-nek, hogy valami nincs rendben velem. Persze jelet többet is adtam, mint amit szükségesnek lehet vélni – de nem fogta senki. Így hát igyekeztem szóvá váltani, de nem adott lehetőséget, nem hallgatott meg. Egy reggel semmit se tűrve erőlködni kezdtem, hogy hallgasson meg. De amint belekezdtem, nem akarta tovább hallgatni. Sírtam és rosszul lettem. Mégis elment dolgozni. ( Ő megteheti, hogy olykor nem megy. ) Egyedül hagyott magammal. Nagyon rosszul lettem. Sírtam - bőgtem, ordibáltam – mindig ezt csináltam, ha nem akartam dühöngve csapkodni és ártani magamnak azzal, hogy valamit szétverek. Éreztem minden hasonló alkalommal, hogy ezekre vágyom – hát bőgéssel és ordítással helyettesítettem, s amikor kevésnek bizonyult, valami puhát püföltem. Aznap azonban nem segített semmi. S felvetettem magamnak: vagy elmegyek segítségért és konkrét jelzést adok, hogy komoly bajban vagyok, vagy megölöm magam. Sosem akartam meghalni – ma is és most is élni akarok. Ennek ellenére szuicid hajlamaim vannak. Élni akarok. Hajlamaim ellenére ezért vagyok még s írom e sorokat. Igen, megesik, hogy elfelejtem valódi akaratom és veszélybe kerülök. Bevonultam hát a pszichiátriára teljes kétségbeeséssel és önbelátással. Ott már nem tomboltam ( mert reméltem ).

Első napom indokolatlanul – komolyan indokolatlanul – a zárt osztályon töltöttem. Másnap csodálkozott is az újdonsült pszichológusom, mért ott tároltak. Gy, a máig pszichológusom sokszor megfeledkezik rólam, még hazajövetelem sem jelezte a főorvosnak, életem szereplőivel nincs tisztában – sok a lelki beteg és kevés a pszichológus tényező védelme alatt áll, úgyhogy szavam sem lehet. Ezért szoktam kérdezni, hogy a hozzám hasonlók, s akik élni akarnak, de egyedül már nem bírnak átlépni mindenen, hova mehetnek? Tapasztalataim alapján azt mondhatom, a bent töltött 3 hét alatt a betegek többet segítettek rajtam tudtuk nélkül, mint bárki és bármi más. Noha a kommunikatív csoportra szerettem járni, mert szembeállított félelmeimmel, szorongásaimmal /az a típus vagyok, aki szeret velük szembenézni, mert úgy véli, így tudja azokat felismerni, felmérni és megoldásuk megpróbálását megkezdeni./ Ám Gy azt feltételezi, hogy azért akarok erre a csoportra járni, mert jól érzem magam benne és szórakoztat. Hiába tettem vallomást ennek ellenzésére – valóban akadnak helyzetek, mikor jó meglátásod nem hiszik el. Így ’ előírta ’ a pszichoszomatikus terápiát, amit nem látogatok azóta sem.

Visszatérve a korház pilléreire: Sok orvos kinevetett nem egy beteget. Értetlen – ha már ott dolgoznak és foglalkozásuk az ami, akkor mért nem tudják mit vállaltak.. s mért nincsenek tisztában. Például azzal, hogy amikor több orvos és ápoló kinevetett egy – egy beteget, okot adott a többinek arra, hogy azok kigúnyolják s kiközösítsék azokat. Volt erre is nem egy példa! Nagyon sok igazságtalansággal találkoztam. Főként azokkal a vádakkal, hogy azért vannak annyian pszichiátrián, mert nem kell fizetni a fűtést és egyebeket, mert könnyebb eltartva lenni, kényelmesebb, mint a felelősségvállalás és a munka, meg egyebek. Ez borzalmas..

Sok nővér nem úgy dolgozott ott, hogy értse: pszichiátria. Nem is egy elmesélte, hogy csak azért vállalta el, mert ott volt csak hely. Ezt sem tartom helyesnek – hiszen ez többek közt az egyik, amiért nem a megfelelő módon állt hozzá több nővér a betegekhez, akik ennek hevében néha erkölcsileg meg is lettek alázva nyilvánosan. És ez tragikus! Az egyik páciens egyszer ezt ordította: „ Hol ordítson az ember, ha már a pszichiátrián sem lehet, mert ott is bolondnak nézik érte ? „. Azt kell mondjam, hogy részben igaza van. Ugye érted a lényeget?

Gyógyszert csak én nem szedtem. Értelmem miatt – mert felfogtam, ’ beteg ’ vagyok és ekként álltam hozzá a dolgokhoz. Nagyjából felismertem tüneteim és reálisan gondolkodtam róluk. Így hát a betegek nem tartottak közéjük valónak és folytonosan kérdőre vonták, mit is keresek én ott. Ezt pozitívan kéne fogni, akár egy bókot, de nekem rosszul esett. Mivel ’ itt kinn a világban ’ sem vagyok sehova sem való. Hát akkor hova menjek?

Negatív és pozitív tapasztalatokat egyaránt szereztem – de utóbbit nem az orvosok által, hanem a kommunikatív csoport és a ’ embertársaim ’ során.

Egyébként én is szeretnék egy mezőt találni, ahol elordíthatom néha anélkül magam torka szakadtamból, hogy bárki is bolondnak titulálna vagy elítélne-. Sokaknak csak ennyi kéne. Annyi minden változtatnivaló van a kórházakban és kezelésekben. Végül is, a kezelők emberek - khm. Sok ötletem támadt, hogy mire volna szükség. Ki tudja, talán egyszer kiderül, hogy nem is butaság és forradalmasít a terepen.

Hozzáfűzésként megírom, nekem megfelelő csoport nem volt. Így mindenféle csoportra jártam tanácsszerűen. Tesztem kiértékelésére több mint hónapot kellett várnom - csak annyit tudtam, személyiségzavarom van. Mért nem cserélem le a pszichológust, ha már van ere is lehetőség? Még nem tudom erre a választ. Személyiségzavar.. Igyekeztem tanulmányozni e témát – de mélységesen határtalan. Nem tudtam beazonosítani magam. ( Mellékesen jegyzetet kezdve: felvettek az egyetemre szabad bölcsész szakra, ahova azért jelentkeztem, mert közelebb akartam kerülni a pszichológiához. A pszichológia szakra sem elég pénzem, sem elég pontom nincsen /még/. Magyarán: ironikus mód, pszichológusnak akartam/akarok tanulni és akként elhelyezkedni . Ettől ugyan nem tántorítok, de helyzetem épp mélyponton lévőségében nehéz, így még tanulmányaim sem kezdtem meg, s már bent vagyok a korosztályban, hogy fel kéne mutatnom valamit. De nem akarom feladni, mert fontos célok és elvek vezetnek.)

Értelmem tartott eddig életben. De mostanság értelmem keresem, hogy kicsinyke időkre mért hagy cserben. Ma sem tudom mért hagy cserben. Múltkor a kádban vagdostam a kezem. Késztetést éreztem rá – hol volt akkor értelmem, melyben mindeddig annyira bíztam? Önmagam előtt vagyok veszélyben. Az ember önmagát győzi le a legnehezebben – nincs keményebb küzdelem, mindig így véltem. Számomra e ’ tudatosítás ’ nem kemény, ellenkezőleg, tudjam, mekkora, amivel szemben állok, hogy szembenállásomban kellő erő és kitartás legyen. Aztán újra a kádban – ugyanaz. S ami oktalanság, hogy leápolom minden alkalommal és várom, hogy begyógyuljon. Mért? Hát azért, mert elégedetlen vagyok a vágásokkal, melyeket nem új pengével ejtettem, s ezért hepehupák lettek, nem egyforma köztük a táv és nem egyenletesen egyenesek. Mára már újra majdnem szépen elgyógyult s máris vágyom arra, hogy sikerüljön sorba szednem őket – egyforma távban és egyenletesen. Értelmemben tudom, ez rettenetesen helytelen – mégis meg- megteszem és attól tartok, megteszem újra és megint. Érted, hogyha azt írom, nem akarom megtenni?

Azt hiszem, megvan az értelmem, hiszen tudatomban van helytelensége – az akaratot kell valahogy megnövelnem erre az értelemre. Az jár a fejemben, hogy vágyom megtenni – s közben igyekszem azt tanulni, hogy gondoljak arra: Tedd le a pengét! S ha erre gondolok, legyen bennem annyi akarat, hogy ehhez igazodjam. Ezt gyakorlom mától – mert ma jutottam el eddig.

Gy azt mondta, már csak egy lélegzetvétel hiányzik ahhoz, hogy elinduljon az a csoport, amely nekem való s bár én rákérdeztem elnevezésére – sosem adta meg konkrétan. Örültem, mert úgy érzem, talán köztük találok valamit – vagy legalább akad valami helyem/hovatartozásom, vagy felfedezek kiutakat, de főként azt reméltem, hogy közelebb visz a megoldásokhoz és fejlődésemhez.

„Úgy tűnik, Borderline csoportterápián lesz hamarosan jelenlétem rendszeres.”

- Kezdtem irományom. Azért „ úgy tűnik „, mert ma smst kaptam pszichológusomtól, melyben azt írta, „ beszélnünk kell a borderline csoportról ”.

Ez az a csoport, amely indulásához egy leheletnyi hiányzott – amelyre tanácsoltnak találta járnom. Nem tudom, hogy azt akarja –e közölni, hogy nem indul, vagy azt, hogy elindul. Nem tudom, hogy elindulására vonatkozóan ’ várólistán ’ való részvétem azt jelenti –e, hogy borderline vagyok. Holnap beszélek vele és kiderül – lelkem izgatott és nyugtalan. Alaposan utánanéztem a fogalomnak. Egyenlőre, annyit tudok írni, hogy hasonlítok hozzájuk. És ezért félek. Tudom, nehéz belőle kikecmeregni és ha borderline - lány vagyok, még fogalmam sincs, mit kell tennem s miként. Összetetten mélységi, bonyolult és nehéz.

Azért a „Kezdet” címmel láttam el írásom, mert ha borderline vagyok, akkor ez a kezdet. Képes lehetek felismerni tüneteim – melyekről máris rengeteget olvastam – s mikor felismerem, kezdhetem leküzdeni őket. Talán végre tudom, mivel állok szemben. Hogy mi bajom. S ha tudom, elfogadom, s ezeket kezdetnek nevezem. Csatlakoztam és remélhetőleg rendszeresen írni fogok, hátha mások okulnak példámból, vagy csak egymásra találunk és okulunk egymásból. Nem rejtegetem, tudni kell róla, hogy tudhassák mások is: egyáltalán nincsenek egyedül. S ne felejtsem el ezt én sem. Mert amúgy értékes ember vagyok. Ahogy bizonyára Te is. Művészlélekként alkotgatok, létrehozok és ez máris egy érték, melyet meg kell tanulnom – igen, némely dolgokat, melyeknek természetesen lenniük kellene, úgy kell megtanulni egyeseknek, ha életed során nem volt hol ösztönösítened, hol megkapnod/elsajátítanod/tudatosítanod. Ha megtanultam, megtudom, milyen érzés és ráérzek, hogy követnem kell –e. Azt hiszem, hiszek magamban. Csak elcsúszom és heves váltakozásaim buktatókat helyeznek elém. „Azért esünk gödörbe, hogy megtanuljunk kimászni” – hallottam a Batmanből. Szeretem az ébredéseket, a megoldásokra való jutást, felismeréseket, lelkileg és szellemileg előbbre haladni/fejlődni. Bár megfogom a pengét, nem tudom, hogy képes vagyok –e eléggé megmagyarázni Neked, hogy mennyire nagy akaratom és vágyam van az életben maradásra. De megpróbálom megmutatni.

Szeretettel:

Dzsen