27 éves lány vagyok, 6 éves szenvedek pszichés megbetegedésekben. Viszonylag kis korkülönbséggel született egy testvérem, aki hiszits és nagyon akaratos volt amíg el nem érte célját, én meg voltam a jó kislány. Mindig visszahúzódó, félénk, önbizalomhiányos voltam. Édesapám alkoholista volt, ami megkeserítette az életünket. Először depressziót, majd skizofréniát és bipoláris kedélybetegséget állapítottak meg nálam.

Akinek van kedve levelezni írjon!

"Ahogy kint, úgy bent, s ahogy fent, úgy lent..."

Ezt mára már elfelejtették az emberek. Ezért nincs helyed sehol.

 Megértelek, habár, az öngyilkossággal való játszadozás, az rám nem jellemző. Ha megteszem, az végleges lesz, készülök rá lélekben. Most még nem vagyok elég bátor. Szeretnék szépen, és méltósággal távozni, a lehető leg kevesebb gusztustalan nyomot hátrahagyva leköszönni. Volt egy kísérletem, habár nem volt igazán tudatos, inkább tudathasadt állapotban történt. Iszonyú érzés volt, és csodálatos módon, három, vagy négy napos öntudatlan állapot elteltével magamhoz tértem. Orvos csak akkor látott, amikor valahogy feltápászkodtam, s iszonyú fájdalmak közepedte elsétáltam hozzá. Az exférjem nem hívott orvost a három/négy nap alatt, ha ott hagytam volna a fogam, nem tudom, hogy miként számolt volna el a hatóságoknak. Mert ugye segítségnyújtás elmúlasztását éppen úgy bünteti a törvénykönyv, mint a gyilkosságot. Ha csak nem volt jó oka arra, hogy ne hívjon segítséget, például, hogy nem vette észre, az eszméletlenül fekvő feleségét a közös ágyban. Ez ugye elég valószínűtlen. Inkább arra számított, hogy nem kelek föl többé. No, mindegy, ez már elmúlt. A lelkemben viszont mély nyomot hagyott, az, ami kiváltotta belőlem az öntudatlan szuicid viselkedést. A lélek fájdalma, amely fizikai szinten is hasogatott, majd a végtelen nihill. E két dolog váltogatta egymást, közben kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, meg egyebeket, amelyekről azt gondoltam, hogy enyhítik a gyötrelmeim. Nem így lett. Egyre mélyebbé, és kínzóbbá vált a fájdalom. Végül egy korty jóbor, és lekapcsolták a világot körülöttem. Aztán már csak a több napos ájulat utáni gyötrelmes ébredésre emlékszem. No, akkor gondoltam, hogy itt a vég, mert éppen úgy éreztem magam, vergődtem, mint egy haldokló. Utána doki, + pszichológus, aki aláiratott velem egy nyilatkozatot, hogy nem akartam öngyi lenni. Így nem kellett a zártosztályra vitetnie. Én meg nem bántam, hogy megúsztam az injekciókúrával a dolgot... Azután gyógyszeres kezelés, de hamar letettem a bogyót, mert tudtam, hogy én csak önfegyelemmel mászom ki az egészből, és dolgozni csak tiszta fejjel lehet. Tiszta? Hmmm...

Ismeritek a PUF-tól a: "Félek" c. számot? Az olyan, mintha az én agyamból született volna, a zenéje pedig a lelkemből. Csak egy lelki szorongó képes hasonlót üzenni a világnak...

Engem sem fogad be egyik közösség sem, de nem azért, mert kiállhatatlan vén boszorkány vagyok. Inkább mert őszíntén tudok beszélni bármiről. Ez pedig megrémíti az intellektuálisan komfortos emberek többségét. Ne arra gondoljatok, hogy a csunya, és szeméremsértő dolgokat vágom mindenki fejéhez, nem! Csupán szembesíthetem őket, önmaguk alapvető hiányosságaival. A hibáktól én sem vagyok mentes, de én még be is ismerem ezeket a nyavajákat. Ahogy az előttem szóló is leítra, az embernek először önmagát kell legyőznie. Ez a legnehezebb számomra is.Ez rettentő. Igaz?Gyanús vagyok a szemükben, meg valami ufo. Talán idegen vagyok, de sajna nincs lehetőségem kivonulni innen a civilizált társadalomból, habár nagyon szeretném megtenni.

Az erő legyen veletek!

Iróniás epekedéssel vágytam megtudni, megérteni, nevén nevezni azt a bizonyost, ami lelkembe megfosztva a színektől űrt hozott és borús fellegeket. Találkoztam Gy – vel, a pszichológusommal. Igen, borderline – lány vagyok.

Valamiért feltettem egy elsőre ostobának tűnő kérdést. Azt, hogy ez 100% -e. A válaszát idézem: „ Nem tudom, hogy más szakember mit állítana. Én úgy vélem, hogy az vagy. „

Még nem tudok mit kezdeni e fellebbentett ténnyel. Az ember tévedhet – ettől nehéz megítélnem – ő a szakember – de ő is ember – s nem tudja azt állítani, hogy adóbiztos. Azt hiszem, ez éberen tart.

Az ígért csoport indulási időpontja még mindig nagy kérdőjel. Tehát továbbra is vár a pszichoszomatikus csoport – ahova elmentem újra. Ottani jelenlétem számomra nem hoz haladást – közömbösek a beszélgetések. Roppant különbözöm tőlük. Két pozitívuma van számomra. Az egyik az, hogyha eltervezem, hogy betoppanok, akkor ki kell lépnem az utcára s be kell mennem a városba. A másik az, hogy pszichológusi pályafutásomhoz jól jönnek majd megfigyeléseim. De mint ’ betegnek ’ nekem nem segít a kimozduláson túl többet. Tény, hogy nem szoktam beszélgetni – inkább figyelő vagyok. De nem azért, mert nem menne. Nem is a témákkal van baj, hanem azzal, ahogy azokat csoporttársaim felfogják és előadják. Most durván fogok fogalmazni: két három ember értelmes. Ők is feltűnően ritkán szólalnak meg. Biztosan ugyanazért, amiért én nem teszem. A többi vagy zárt osztályról jött vagy még mindig oda kísérik vissza őket, vagy beszűkültek. Nem, nem ítélem meg és el őket! Én is voltam már nem értelmes. Ez nem sértés. Ezek csupán szakaszok. Amikor az alkaromra pengét vontam, nem voltam észnél. Amúgy, voltak egyéb abnormális megnyilvánulásaim is. Egyszer bezárkóztam a fürdőbe, leguggoltam és úgymond kántáltam egy darabig. Mikor visszanyertem önmagam, akkor megijedtem. Soha többé nem tettem hasonlót. Vagy amikor elterveztem, hogy egyenként átsúrolok miden egyes járólapot a konyhában, hogy elnyerjem a Zsarnok figyelmét – vagy szeretetét – vagy nem tudom már mire vágytam úgy, mivel nem akarok emlékezni, csak az rémlik, hogy bűntettem magam, mert bármit tettem, sosem kapott tőle elismerést és szép szavakat. Nagy ostobaság volt, hogy tervezgetésemből tett lett. Többet nem írom le: apám anyját nevezem Zsarnoknak.

Kik alkotják a pszichoszomatikus csoportot?
Van egy ember, akinek a hangját még sosem hallottam. Legtöbbször egyfelé bámul. Múltkor vele szemben ült az a lány, aki erőszeretettel elemez mindenkit és szól bele a dolgokba, mindet megmagyarázva, mindenkit kimagyarázva – mit ne mondjak, engem hol idegesít, hol irritál. Én a pszichológusommal szemben ültem le, aki mellett egy egészen intelligens, középkorú romaférfi foglalthelyet, jobbján egy másik pszichológus, kinek szomszédja egy számomra még ismeretlen leányújonc volt, akiről hamar leesett, hogy igen jóban van az éjszakai pillangóval, akit szintén körünkben tisztelhetünk. Úgy pillangó. Biztosan tudod, hogy – csak éppen nem kizárólag éjszakára programozott. Mit ne mondjak, túlontúl érdekes elméletei vannak az életről, s ennek kellő bizonyosságot is ad. Múltkor annyi sületlenséget hordott össze – vissza, hogy lefárasztott. Már régi kliense az osztálynak, mivel folyton visszaesik. Aki ballomon ücsörgött, majdnem gyermeteg, ki pedig az ő balján ült, az őrületbe kerget, szüntelenül arról beszél, hogy nagyon szeretne elmenni dolgozni – de a mód a lényeg, a miként. Különben roppant érzékeny, ha véletlen képes a szüleiről nyilatkozni, könnyedén elsírja magát. Jobbomon egy új jövevény ült, őszintén kifejezte, mennyire nem akar cseverészni. Most hogy összeszámlálom, 1 emberrel tudtam volna értelmesen beszélgetni. A többivel hobbi szinten – ami elmegy az életben – csakúgy, mint a bohóckodás – de terápiára azért járok, mert várok tőle valamit. Így hát kissé elhanyagolom ezt a csoportot.

Annyit megtudtam, hogy a személyiségzavar mindig egy ’ betegség ’ alatt van. (Mindig idézőjelbe helyezem a betegség szót, mivel tulajdonképpen nem az.) Szóval mindig van felette egy valódi betegség. Ezt a lélekbúvárom valahogy elfeledte nekem említeni. Úgy gondolom, erre lényeges kitérni. Mindent harapófogóval kell belőle kihúzni – olyan, mint az orvos – ha nem muszáj, nem tájékoztat, csak ha a kezelt hozzáértően kikérdezi.

Dzsen