Szeretném megosztani mindenkivel a történetemet, most már így 31 évesen,szeretnék ezzel is erőt adni mindenkiek.

4 évesen leukémiás lettem, a háziorvos későn ismerte fel a tüneteket, kezeltek a Heim Pál, és a Szent László kórházban. A másodikban, hónapokig bent is "laktunk" anyukámmal,szinte mindenre emlékszem,a szurikra,az infúziókra,a csontvelővételre és a kemora. Ami az emlékeken kívül maradt, a kezelések alatt károsult a jobb szemem, de "csak" annyiban,hogy a pupilla nem úgy reagál a fényekre,mint a bal. 5 évesen gyógyultnak nyilvánítottak,renszeresen kellett járni vissza kontrollra. Semmi gond nem volt,ugyan úgy "működtem" mint a többi gyerek.

Munkámból kifolyólag (légiutas-kísérő) rendszeres kivizsgálásokon kellett részt venni,minden eredményem megfelelt.

2008.-ban terhes lettem,tervezett baba volt,nagyon boldog voltam. Itt sem volt semmi gond,egészen a 6.hónapig,elkezdtem nagyon durván vizesedni,nagyon magas lett a vérnyomásom (160-200),és a 7 hó végére már nem tudtam járni,lebénult a bal lábam. Hiába mondtam a nőgyógyászomnak, (nem magán) a panaszaimat,rám sem figyelt,pedig már az elején közöltem vele a gyerekkori betegségemet is. Ahogy tudtam vonszoltam magam,anyukám segített ellátni engem és a családi ház körüli teendőket,amíg a férjem dolgozott. Nagyon erős jellem vagyok,nem szeretek segítséget kérni,próbálom magam megoldani a problémáimat,de aznap 2008.10.16.-án kb 16 óra lehetett,egyedül voltam otthon, és csak annyira emlékszem,hogy nem bírtam felkelni az ágyból,és remegtem,fáztam. Valahogy felhívtam anyukámat,(persze a nőgyógyászom annyit mondott anno,hogy nem születhet meg a gyerek 38.hét előtt bírjam ki) amikor meglátott rögtön mentőt akart hívni,persze nekem az járt a fejembe,amit a doktor mondott. Férjem rohant haza,száguldás a Szent Imre kórházba, 210-es vérnyomással,infúziók jobb-bal kéz stb,császár... Le szerettük volna vetetni a köldökzsinórvért, de a műtét alatt majdnem elvéreztem, tehát nem lehetett kivitelezni. A baba egészséges lett, én pedig reménykedtem,hogy újra járni tudok. 3 nap után már mehettem is haza, persze említettem a doktoromnak is,hogy nem igazán tudok járni,csak ha támaszkodok vmin,és fáj a bal lábam. Majd elmúlik közölték...

1 napot voltunk otthon a babával,reggel már nem tudtam kikelni az ágyból,kórházról-kórházra jártunk,a pár napos babát is magammal kellett vinnem mindenhova mivel szoptattam. Órákon keresztül kellett mindenhol várni,úgy ,hogy a férjem cipelt a karjaiban,anyukám pedig a mózesban a lányomat.

Végül is kikötöttünk már másnap a Szent János kórházban,és ott közölték,hogy a felvételek alapján nincs csípőcsontom...protézis kell...műtét. Kiborultam,az alig pár napos császársebemmel,a tehetetlenségemmel és megint egy műtét. Kaptunk egy szobát ahol biztosították,hogy bent lehessünk 3-an,én aki szoptattam,anyu aki engem és a babámat gondozza.3,5 hetet voltunk a kórházban.Nem kívánom senkinek,azokat a fájdalmakat átélni amin keresztül mentem, mivel szoptattam nem kaphattam morphium tartalmú fájdalomcsillapítót, csak Algopyrint. Túléltem ezt is,otthon mankózás,még jó,hogy itt is tudott anyukám segíteni.

Rendbe jöttem,júniusban elmentem kontroll vizsgálatra már másik nőgyógyászhoz,és a citológiai vizsgált P3-as lett,+ HPV 6,11. Olyan stádium lett,hogy műtét lett,ez nem is volt vészes 10perc,a saját lábamon mentem be a műtőbe,és azon is jöttem ki.

Vártam az eredményt,hát nem lett jó,még ki kellett metszeni a csatornából is.Megint műtét...semmi gond! Most aug. elején kaptam meg az eredményt,hogy sikerült a műtét, DE még mindig ott van a HPV.

Napokban voltam anyajegyszűrésen,miért is ne címszóval...találtak a hasamon egy 3mm-es rosszindulatú "pöttyöt". Jövö héten, 08.12.-én műtét...

Már úgy vagyok vele,hogy azért is, ezen is túlleszek, nem győz le semmilyen betegség,hiszen már itt van a kislányom akiről nekem kell gondoskodnom, a családom,barátaim.

A mottóm: SOHA NE ADD FEL!!!

Bagi Orsolya

Immár öt éve vagyok skizofrén beteg, ebből négy évem arra ment rá, hogy újrakezdjem, felépítsem az életem.

Emlékszem a legelső lépcső az volt, hogy hangokat hallottam és utasítgatásokat, amiket én komolyan vettem végig csináltam, mert semmit sem hagyok csak úgy félbe és a végére érve teljesen kétségbe estem. Ugyanis amikor elvittek a mentősök azt gondoltam esküvőre megyünk, készültem is rá aztán  ért a megdöbbenés, hogy kórházban vagyunk. Még akkor se oszlott el teljesen a köd, mert az orvos aki mellesleg repülőket viselt a pólóján azt mondta csak megfigyelésre éjszakára itt kellene maradnom. Azt sajnos elfelejtette közölni, hogy a következő naptól Ő szabadságon lesz három hétig és míg vissza nem jön nem engedhetnek haza. Innen kezdődött a vesszőfutásom, valami fura gyógyszert adtak attól jó kába lettem és aztán befeszültek az izmaim és asztmás rohamom lett olyannyira, hogy vénásan injekciót kellet adni, amit később gyógyszerekkel enyhítettek. A gondolat, hogy esküvőre készülünk és én vagyok a menyasszony az már elmúlt, de én naívan még mindíg kerestem az igazit aki a kórházban hol ápolóként, hol segésmunkásként, hol motoros rendőrként bukkant fel és természetesen mindíg más nevet viselt. Végül három hónap után hazaengedtek és én lógtam a légüres térben. Anyukám elcipelt egy pszichiáterhez aki havonta pár percre fogadott és több órát ültem érte előtte, majd egy év elteltével is hallottam a hangokat és elkezdődtek a képlátomások is, ebben véres késsel láttam holtesteket, iszonyatos volt. Mivel egy év múlva sem tudott segíteni ez a pszichiáter, megkerültem őt és ismét a kórházban kötöttem ki a mentősök segítségével.

Másik orvos fogadott, aki rögtön felvilágosított: ez skizofrénia mivel egy éve fennállnak a panaszok, de gyógyszert kell váltani, mert az eddigiek nem válnak be. Hallgattam rá és vártam a csodát. Következett egy év és megint jöttek a képlátások igen bizarr dolgokkal, mint például figyelnek a tévémen keresztül, rólam beszélnek a hátam mögött és folytahatnám. Ismét kórház három hónapra, újabb gyógyszer váltás. Ezt követően megpróbáltam elhelyezkedni 12 órát dolgoztam ápolónőként, ami ismét kórházi kiruccanásba torkollott. Majd három havonként kikötöttem a kórházban, már mindenki ismert engem, sajnos egy nővér annyira , hogy az injekciót úgy adta be, hogy tiszta véres lett a pizsamám. Nem részletezem igen nehéz időszak volt az biztos, két dolog segített nekem: Isten és a családom. Isten szeretett engem és közel vont magához, a családom pedig körül vett a szeretetével. Vátozás akkor következett amikor a vőlegényemet, aki szintén skizofrén beteg, megismertem és férjhez mentem hozzá. Orvost és kórházat váltottam és ma már élem az életem, néha nagyon nehéz  és lehet még kórház is lesz, de most elégedett vagyok és nagyon jó ilyen meghittségben lenni! Mindazonáltal én azt gondolom, hogy kell és merjen más is segítséget kérni, főleg az a gyanús, ha minden régebbi szokása megváltozik, nálam is így kezdődött és jobb már az elejeén megcsípni.

Szeretettel gondolok mindazokra akik betegek bármilyen formájában is a betegségnek, mert nem sétagalopp, sem üdülés a kórházi kezelés!