Germann Róbert Bálint2007. augusztus 31. 23.20 óra54 cm, 3250 g Szóval kezdjük tényleg az elején. Tavaly újévkor tudtam meg, hogy egy baba van a pocakomban, bár valahol már sejtettem, de nem mertem elhinni, és akkor ott volt a teszten a két csík – mindhárom teszten – emlékszem reggel könnyekkel küzdve ott ültem a nappaliban a kanapén és vártam, hogy Robi lejöjjön és megkérdezze miért pityergek. Csodálatos 9 hónap volt, bár az eleje elég kemény volt, 16 hétig rosszul voltam, gyenge. De aztán ahogy jött a tavasz jött vissza az erőm, és a pici is megmozdult a pocimban. Kezdett teljesen valóságos lenni az egész. Egész nyáron készültünk rá, hogy új emberke költözik be hozzánk, csináltuk a felső szintet, keretet rendezgettünk, a pocim pedig csak nőtt és nőtt. Én végig dolgoztam, nagyon jól éreztem magam. A szülés előtt 2 hónappal orvost és kórházat kényszerültem váltani a kórház bezárások miatt, de így utólag nézve is jó döntés volt.A kiírt időpont előtt 1 héttel megnéztük a szülőszobát Apával, megismertem végre személyesen is a szülésznőt. Aztán augusztus 30-án csütörtökön egész éjjel görcsöltem, mintha menstruációs fájásaim lettek volna, mint az, később megtudtam ezek voltak a jósló fájások. Pénteken reggel felhívtam a szülésznőt, megerősítette, hogy jósló fájások, mondta, hogy próbáljak meg pihenni, lazítani. No hát ez nem sikerült, mert folyamatosan 5-7 perces fájásaim voltak. Bementünk CTG-re a kórházba, akkor a várakozás óráknak tűnt, de a férjem megerősítette, hogy órákig vártunk is. Megvizsgált az orvosom, mondta, hogy egy újnyira tág vagyok, maradok, menjek a szülőszobára. Hát örültem is, meg kicsit féltem is. A férjem hazament az összekészített csomagomért – mert persze azt nem hoztuk – és sietett vissza hozzám, a szülőszobába.Az orvosomnak el kellett mennie, a szülésznőt még nem akartam hívni, míg ki nem derül most mi is van. Aki felvette az adataimat (ügyeletes orvos féle) nem értette, mit keresek itt, én meg csak ültem, egy szál kórházi hálóingben és nagyon fájt. Befektettek egy egyágyas szülőszobába, rám tették a fájásmérőt és a CTG-t, majd ott hagytak. Jöttek az orvosok vizitre, mindeközben rajtam a fájásmérő, ami a szülésznők szerint semmit nem mért, és a CTG, megvizsgáltak, azt hittem itt a vég, olyan nagyon fájt, és mondták, hogy itt még nem lesz szülés szerintük menjek haza és jöjjek vissza ha beindul a tényleges szülés, vagy maradjak majd az osztályon. Mindezt olyan fapofával tették mind a hárman, mintha egy kiló kenyérért jöttem volna. Aztán az egyik orvos azt mondta, hogy mivel az orvosom beutalt nem tehetnek mást adnak egy injekciót és megnézik erősödnek-e a fájások, vagy szűnnek. De egyértelmű, hogy szűnni fognak, ne is nagyon éljem magam bele, hogy szülök én még ma. Megjött Robi, annyira jól viselte, pedig féltem ő nem bírja sem a vért, sem a kórházat, de hősies és tündéri volt. Aztán 2 óra múlva megvizsgáltak ismét – ekkor már egy szimpatikus ügyeletes orvos – már bő egy ujjnyira tág voltam, mondta, hogy se osztály, se haza, szülünk, hívjuk a szülésznőmet és az orvosomat. Közben az akkor ügyeletes szülésznő, aki mellesleg nagyon aranyos volt, elmondta, hogy milyen is a jó fájás, és, hogy ne aggódjak minden rendben lesz. Hát addig séta CTG-vel és fájásmérővel, akkor már mért valamicskét. Nagyon rossz volt, mondtam is a férjemnek, hogy üssön agyon, ha még egyszer erre vállalkoznékJAzóta persze ezt már nem így gondolom. Este ½ 7-kor megjött Orsi a szülésznő, az orvosom is hamarosan indul Győrből mondta, jött a beöntés, aztán meleg tus, jaj de jó is volt, majd elment a magzatvíz melybe a drágám belekakilt, majd újból gép, séta. A fájások alatt Robi tartott, terpeszállás (Orsi megmutatta, hogy hogyan is kell úgy állni, hogy segítsük a babát) hát már nagyon fájt, 2 ujjnyira voltam tág. ½ 9-kor jött meg Belics doktor, már több mint 3 ujjnyira ki voltam tágulva. Kaptam EDA-t, azzal egész jól elvoltam 10-ig. Bár meg kellett tapasztalnom, hogy fájások közben nyugton maradni oldalt fekve, elég nehéz feladat. Közben Orsi és a doki is szuper volt, dicsértek, bíztattak, szóval rendkívül aranyosak voltak. Robi közben izgult és sajnálta, hogy nem tud segíteni, láttam rajta. Majd kiment az EDA hatása és jöttek a tolófájások, hát az nagyon durva, azt hittem az előző fájásoknál nincs rosszabb, hát volt. Robi néha rosszul lett, miközben már nem tudom hányadszorra vizsgáltak meg, jött még belőlem vér, magzatvíz, Robi néha elsápadt. A baba feje nem akart belemenni a szülőcsatornába, pedig hát álltam végig,megpróbáltákbelevezeti, nem ment, így hát végül 11-kor eldöntötték császár lesz. Nem is gondoltam volna, annyira fájt már akkor teljesen ki voltam merülve, egész nap nem ettem nem ittam és ekkor már úgy éreztem, hogy vége, az összes erőm elfogyott. A szülésznő próbálta elterelni a gondolataimat, de én csak kiabáltam már amennyire emlékszem. Így hát spinális érzéstelenítéssel császár lett, de miközben adták a gerincembe azt hittem itt a világ vége, mert közben jöttek a fájások. Robi kiment, majd bejött a barátnőm a műtőbe, ő volt velem végig. Majd kiemelték Robeszkát, és akkor már sírtam, olyan furcsa, addig míg iszonyatosan fájt nem jött ki könny, de amint ezt a „mini terroristát" (apja nevezte el ígyJ) megláttam…. Apukája látta, ahogy megfürdetik, rendbe teszik, és felviszik az osztályra, mert kellett neki antibiotikum a magzatvízbe való kakilás miatt. Én az őrzőbe kerültem, és egész éjjel járt az eszem, aludni semmit nem tudtam, nem éreztem semmit a hasamtól lefelé. Mondjuk, ha tudtam volna aludni, akkor sem lehetett volna, folyamatosan homokzsákot pakoltak a méhemre, csipogott a vérnyomásmérő, és jöttek mentek éjjel az emberek. Másnap 5-kor ébresztő egész felkelltettek zuhanyozni és aztán jöttem le az osztályra a babámhoz. És odahozták, 4 babát hoztak a szobába, és rögtön láttam, Robeszt az egyik kézben, annyira SZÉÉÉÉÉP volt, és ideadták nekem, hááát az az érzés iszonyatosan jó volt. A seb már jól van, de akkor piszkosul fájt. Apa nagyon édes, azóta is, és lassan én is kezdem felfogni, hogy Anya lettem. Bár még nagyon-nagyon furcsaJ A csecsemős nővérek az első napon egyáltalán nem voltak segítőkészek, sem kedvesek. Nem mutattak meg semmit sem, és evidensnek tartottak szinte minden dolgot, amivel az ember akkor találkozott életében először. Így hát végig telefonáltam a mostanában szült barátnőimet és mindent részletesen elmeséltettem velük, persze ahány ember annyi féle tanács. Végül az egyik kolleganőm, aki szintén ebben a kórházban szült, azt javasolta, hogy menjek és ne hagyjam magam, kérdezzem a csecsemősöket, nem kíméljem őket, ha kell naponta 10-szer kérdezzek. Hát így lett én mentem ők pedig egyre segítőkészebbé váltak. Aztán persze, itthon jöttünk bele igazán a szopizásba és a többi teendőbe, de az ember igazán nem így képzeli el a csecsemős gondozók hozzáállását.