Nem létezem, csak ha másoktól kapok visszajelzést magamról, ezért kétségbeesetten provokálom ezt. A társadalmat próbálom tükörként hasznosítani, megszállottan, visszajelzésre éhesen. Visszajelzés hiányában feloldódom a térben, elveszek, megszűnök létezni. Csak mások által létezem, akár egy szellem, vagy a halottak. Halott vagyok. Különben is honnan tudhatom biztosan, hogy létezem? Sehonnan. Gondolat vagyok. Hallucináció vagyok. Érzelemhalmaz káosza.

Soha nem lehetek biztonságban. Soha nem nyugodhatok meg. Semmi sem biztos, nincs egy stabil pont, minden annyira képlékeny. Összevisszaság. Káosz. Elsüllyedek a saját, és mások érzelmeiben, megfulladok bennük, próbálom legalább mások felém zúduló érzelmeit minimalizálni, de ettől meg bűntudatom lesz, nem bírom, nem bírom, nem bírnám ezt már máshogy, csak halva.

Nem vállalom a felelősséget. Semmiért. Nem bírom el. Sose vállaltam, már sulis koromban sem jelentkeztem, hogy tábla-, napló-, térkép-, vagy tudomisén milyen felelős legyek, és el nem tudtam képzelni, hogy a többiek miért jelentkeznek teljesen önként, miért vállalnak stressztöbbletet sőt, egyenesen rajonganak ezért. Nem bírom el még a legkisebb felelősség súlyát sem.

Nem bírom el az érzelmeimet. Nem mintha másokét elbírnám…. nem tudom magam megvédeni mások érzelmeitől. Rámzúdulnak, én meg összenyomódom alattuk, jobb esetben ottmaradok összenyomódva, rosszabb esetben fellázad bennem a DÜH, Gyilkos Gyűlölet, amit képtelenség megfékezni, szét akarja feszíteni a testi valómat, hogy kiszabadulhasson végre, és szabadon tombolhasson, és ne szorítsa határok közé ez a csont-hús-bőr test…

És ez korántsem minden. Van még paranoia, engem néznek, rólam beszélnek, figyelnek, lehallgatnak. Szélsőséges és ellentétes érzelmek közti szenvedés. Nagyfokú döntésképtelenség. Önsértés, szaknyelven falcolás, pengével vagdosom az alkarom, mert megnyugtat, de senki sem érti meg, leginkább azt gondolják, öngyilkos szándék, pedig köze nincs hozzá. És még szövődményként kényszercselekvések, kényszergondolatok, ami egy külön betegség, és külön történetet érdemelne, ahogy az anorexiám és a bulimiám is. Meg némi skizofréniám, és bipoláris zavarom, amit együtt skizoaffektív zavarnak neveznek. Igazából kérdéses, hogy borderline vagyok-e vagy skizoaffekítv, mert vannak egyértelműen skizofrén gondolataim, miszerint meggyőződésem, hogy kívülről irányítják a gondolataimat, mások ültetik azokat a fejembe, a gondolataim nem az enyémek, hidegek, és idegenek, és a bipolaritást jelentő hangulathullámzás is megvan, napszakonként változik a hangulatom, sűrű masszaként fojtogató szürke depressziósból egyenesen minden átmenet nélkül olyan energikusan boldog pörgőssé, hogy ugrálni van kedvem.

A mikor kezdődött kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy így születtem. Mindig volt velem valami gond. Bepisil a gyerek. Nem eszik a gyerek, túl félénk, szégyellős a gyerek. Később visszabeszél, szemtelen, agresszív, dühkitörései vannak, kiküldik az óráról, ajtókat csapkod, ordibál, egyszóval: neveletlen.  Aztán depressziós, aztán depressziósabb, és mégdepressziósabb. Később jöttek csak rá a szüleim, hogy ez nem nevelési hiba, hanem betegség. Azóta maximális megértésüket és szeretetüket élvezem.

Jártam sok helyen, Tündérhegyen, a Thalassa házban, Lipóton, a Nyékiben és a Nyírőben, részem volt pszichoterápiában, és szedtem sokféle gyógyszert. Most öt év gyógyszerezés után sikerült végre eltalálni a megfelelő kombinációt, ami végre működik. Ezekkel úgy, ahogy, ha semmi nem zavar bele a mindennapi megszokott rituálékból álló napi ritmusomba, akkor elvagyok. Amint valami mozdul, borulok vele együtt én is. Elég hozzá az is, hogy például nincs kakaóscsiga a boltban. Olyankor garantált a kiborulás.

Van még szenvedés bőven, de egyszer összeírtam, és öt A/4-es oldal lett, amit most inkább nem másolok ide.

Hogy mi a megoldás? A borderline személyiségzavar idővel kinőhető, azt mondják. A skizoaffektív zavar gyógyszerekkel egyensúlyban tartható. Én ez utóbbiban hiszek, mert magamon érzem a hatást. Mármint a gyógyszereim jótékony hatását.

Kívánok minden sorstársamnak jobbulást!