Hol van, hol nem múlik…  mese felnőtteknek négy részben:

„A GONOSZ KIS EPEKŐ”

Első rész:

Kövezzünk egy kicsit!

Mottó: hol van, hol nem múlik

     Kis történetem egyik főhőse a Prosztata, népies nevén -mert úgy értelmet kap ez az idegenből vett szó: Grósz tata. Nagyon szeretem az öreg tatát. Szívemen -helyesebben két arasszal lejjebb viselem, és aggódva figyelem a sorsát. Most már csak üldögél szegény Grósz, a régmúlt szépségeire, ifjúságára, és arra a régi dalra emlékezve, amelyiknek a szövegét már nem tudta pontosan, de a lényege ez volt: “…egyet-kettőt füttyentettem, mindjárt tudták, hogy én voltam”.

      Úgy két évvel ezelőtt, a kisebbik koalíciós párt egészségügyben rosszalkodó aktivistáinak unszolására, el is vittem a Grósz tatát egy rákszűrésre, mert valljuk meg őszintén, nem szívesen éltem volna tovább nélküle. Fenntemlített párt az egyedüli, amelyik tolerálja, a melegséget. Ennek elismertetésére megmozgat minden követ. Ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy a vizsgálat is két férfiember megvazelinezett, gumikesztyűn keresztül történő közösülésén alapul. Az egész nem tart 5 másodpercnél tovább, így nem is lehet csodálkozni azon, hogy az emberfia semmit sem élvez abból a behatolásból, melynek következtében két cm-t guvad előre a szeme a fejéből, és fáj. Na de a Grósz tatáért mindent elviselünk és a fő az volt, hogy minden OK!!

      A dokinak érdeklődése volt a különböző ásványok iránt, ezt tanúsította az, hogy amikor könnyelműen eldicsekedtem neki, hogy korábban milyen szép, kálciumoxalátos, szilánkos kő is volt a vesémben, -amiért aztán ketté is fűrészeltek- kíváncsiság gyúlt a szemeiben, felébredt benne a kutatószenvedély és elküldött egy UH vizsgálatra, reménykedve abban, hogy egy szép darabbal örvendeztetheti meg magát, és a tudós társadalmat. Az én reményeim egészen más irányúak voltak, és hál’ Istennek az enyéim realizálódtak: vesekövet nem találtak.
     De hogy az örömöm ne legyen zavartalan, kiderült, hogy a vizsgálat során egy engedély nélküli, erőszakos lakásfoglalóra bukkantak, egy 8 mm-es epeköre, mely vidáman wellnesszezett az epehólyagomban. Hogy ne kételkedjek benne, még egy trafipaxot is kaptam róla. A házidoki, mikor megmutattam neki a fotót, elkezdte csóválni a fejét, mint a TV-nézők kedvence, Bubó doktor, és hosszas fejtegetésbe kezdett, mennyi fájdalmat és szomorúságot okozhat egy ilyen fedélnélküli betolakodó. Mivel úgy látszott, egy ártalmatlan egyénről van szó, hagytam, hagy élősködjék bennem. Úgy látszik azonban, hogy ettől a zavartalan nyugodt életviteltől hízni kezdett, és hogy megőrizze régi karcsúságát, fitneszezni kezdet, hogy leadjon a súlyfeleslegéből. Ez azonban olyan fájdalmat okozott nekem, hogy három napig evés helyett csak a párnacsücskét rágcsáltam. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy fájdalmaim enyhültével, azonnal felkerestem a hivatalos hatóságokat, a Szikéseket, hogy kényszerrel lakoltassák ki a zsiványt. Semmi akadálya nincs már a dolognak, csak néhány hivatalos iratot kell beszereznem a szomszédban elterülő háromemeletes erődítményből. Hogy küldetésem sikeres legyen, kaptam tőlük egy fermánt, (pergament útiokmányt), hogy könnyebben bejuthassak a komor épületbe.

      Úgy látszik, azonban jó ügyvédje van a kőnek, mert valószínűleg az intézte el, hogy soron kívül kapjak egy kellemetlen influenzát, melynek halasztó hatása volt a kilakoltatás időpontjára. Reszkess Kő! Elmúlt az influenzám! -Bár még egy kicsit köhécselgetek, mint Feleki Kamill a “szívem szevet, szívem szevet” operettdal éneklése közben, mégis elindultam megszerezni a szükséges dokumentumokat!

Második rész:

Isten malmai lassan őrölnek! – főképen, ha epekövet kell nekik őrölni.

     A szikéshez való bejelentkezésem után, rövid konzultáció végén az a döntés született, hogy az epekő kilakoltatása kényszerintézkedések nélkül nem megvalósítható! A kényszer-kilakoltatáshoz mindenféle hivatalos papír beszerzése szükséges. Lakhelyem miatt a Szent János kórházban vagyok mint helyi részvényes érdekelt. A vállalkozás nagy kiterjedése miatt, itt megtalálható az összes intézmény, ami szemnek szájnak (na meg tüdőnek, szívnek, vesének, podegrás testrészeknek, fül-orr- gégének stb.) ingere. Így lehetőség nyílt arra, hogy a szükséges leletek -van vagy négyféle- beszerzésére csak egy komor, századfordulós építésű erődítményt kellett elfoglalnom. Megindult a harc a bevételéért! Montecucolli szerint a háborúhoz pénz, pénz és pénz kell. Hasonló a helyzet itt is, csak itt még feltétel az is, hogy apróba adjam a harc megkezdéséhez szükséges, kemény 300 HUF-okat. Nem is lehet csodálkozni ezek után, hogy az első rohamom kudarcot vallott, ugyan is az ostromlóknak először az elővárként szolgáló betegvárót kell elfoglalniuk. A heves ellenállás elhárítására pajzsként védekezésül egy sorszámot kellett a fejük fölé emelni, amit a bejáratnál lehetett vételezni. A sok ostromló miatt azonban hamar elfogyott, nekem már nem jutott. Enélkül pedig a bejutás reménytelen volt.

      A második rohamnál taktikát változtattunk! Kihasználva a téli, hideg, ködös reggelt, 1/2 7-kor meglepetésszerű támadást hajtottunk végre. A védők még fel sem ébredtek mély, mackós álmukból, amikor az Igenem egyetlen puskalövés nélkül elfoglalta az elővárat, zsákmányul ejtve az 1. számú védőpajzsot, amivel aztán minden visszaverési akciót sikeresen el tudott hárítani. Én eközben a portán lefizettem a személyzetet az előírás szerű 300 HUF-tal, így akadály nélkül tudtam csatlakozni a támadó ékhez. Itt aztán a már az első világháborúból jól ismert állóháború alakult ki. Azaz nem egészen, mert frissességünknek köszönhetően ülőhely jutott nekünk. 1/2 11-kor engedték le a felvonóhidat, amin aztán behatolhattam a rendelő elnevezésű erődítménybe. Itt egy fáradt, a mindennapos ostromtól, és az éjszakai őrtállástól kimerült, leginkább az egri várvédő Dobó Katicához hasonló -nemes Ritterin (társai által csak Ritának becézett) Lieber nevű parancsnokkal kezdtem meg a tárgyalásokat.
Végignézett rajtam, elolvasta az ultimátumként átadott pergamentjeimet, majd szomorúan közölte: 3 napos benttartózkodás szükségeltetik ahhoz, hogy az összes korunkbeli ostromgép használatát rajtam keresztül bemutatva, pontos tájékoztatást tudjanak foganatosítani a hívatlan vendégem eltávolítására. De sajnos, -mondta, és itt széttárta a kezeit,- az állandó harcok miatt, az összes ispotályos ágy foglalt, tele van sebesültekkel, meg kell várni, hogy egy közülük meggyógyuljon, és akkor elfoglalhatom a helyét. Hogy mikor lesz ez, arról majd egy véres szike képének megjelenése mobiltelefonom kijelzőjén fog tudósítani. Még kissé bátortalanul megjegyeztem, én szívesen befekszem valamelyik női ispotályos szobába is, ha az ott ápoltak átlagéletkora nem tesz ki többet 20-évnél. De erre olyan hangos tiltakozásba kezdett, hogy nem is erőltettem tovább a dolgot.

     A kórházból való kijártnál még megvívtam a nemes Labora Torium lovaggal, ami eléggé egyoldalú harc volt, ő szúrt, nekem meg nem volt mivel védekeznem, így hamarosan vérezni kezdett a védekezésül magam elé tartott kezem. Szerencsére az első vérig tartott a harc, de így is bepisiltem. (Egy pohárba!) Most itthon ülök, és várok, várok, és elmélkedem: Magyar egészségügy, magyar egészségügy! Itt az idő, hogy neked is végighurcolják az egész országban a véres kardot!

Harmadik (befejező?) rész.

 
                                                                Fogságban.

   Három hetet vesztegettem el az életemből, amikor végre megjelent a várva-várt hívójel a mobilomon. Bevonulva az erődítménybe, két óriási kapuja nagy csattanással csukódott be mögöttem. Egy emeleti szárnyba irányítottak, ahol pergamentjeimet fölmutatva egy szigorú várvédőnő azt kiragadta a kezemből, és egy kettőre csíkos ruhában egy barátságosnak épen nem mondható cellába kerültem. Fogságba estem. A fogdába már 5 megkínzott arcú és gyomrú fogoly élte sanyarú életét. Volt közöttük olyan is, amelyik már nem tudott fölkelni sem a priccséről. Körülnézve megállapíthattam, a szoba 8m magas mennyezete is nyomasztólag hathatott, a 2,7m-es magassághoz hozzászokott panellakóknak. A hangulatot tovább nyomasztotta, a folyosóról időnként behallatszó, nagy fájdalmakról árulkodó ordítás. Mint megtudtam, az egyik cellában egy Nagy Főnök által (akit még soha sem látott személyesen senki) rákhalálra ítélt szerencsétlen élte utolsó óráit, kiáltásával figyelmeztetve minket az élet véges voltára. Azért nem voltunk teljesen bezárva, módunkban állt, -ha szükség volt rá- meglátogatni a WC-t. Ide belépve, két sötétzárka ötlött mindjárt az ember szemébe. Megközelítésük mezítláb volt célszerű, mert a talajt borító víz csónak használatára még nem volt elég mély. Ezekbe volt egy-egy dohánybarna színű, nedvességtől csöpögő valami, amely hivatott volt annak a végterméknek az eltüntetésére, melyet eredeti állapotában egy bombabiztos műanyag bunkerben ebéd gyanánt szolgáltak fel. Az ebéd olyan volt, amilyet még a Gundelben sem szolgálnak föl! A falak a közöttük megfordult emberek vallásos buzgalmáról árulkodtak, mert a megrepedezett vakolatot csak az imádság tartotta a helyén. Ezután következett a vallatási procedúra. Először egy ártatlan képű, pszihológusnak kinéző doktorka jött kihallgatni. Hogy ő doktor volt, azt állandóan makacskodó, szétesni készülő sztetoszkópja árulta el. De azért ennek ellenére sikerült valami -a hatóságok által is elfogadható- vérnyomás értéket produkálnia. Miután ezzel a módszerrel nem tudtak semmi fontosabb titkot kiszedni belőlem, bekeményítettek. A spanyol bikaviadalok pikadorainak és banderillóinak a bikába pálcikát és pikát szurkálók kecsességét idéző mozdulattal, ápolónővérek bökték belém az injekciós tűjüket. Majd minden folyadékeltávolítási műveletemet megakadályozva egy UH de kellemetlen vizsgálat következett. Amikor végre sorrakerült az ultrahangos vizsgálat, már jó 4 órája ketyegett bennem a biológiai óra, mely a krimifilmekben látható detonátorok rohanó számjegyeihez hasonlóan mutatta, hogy mindjárt szétdurran a hólyagom. De mint a filmekben, így az én esetemben is az utolsó másodpercben megszűnt a veszély, behívtak az elsötétített szobába. Itt bekentek enyvvel, és avval próbáltak a vizsgálóágyhoz ragasztani, de nem sikerült. Erre valami vezetékhez kötött bunkócskával próbálták a ragasztót egyenletesen szétkenni a pucér hasamon. Miközben rákönyököltek a hasamra, (hátha sikerül mégis azt a bombát fölrobbantani) mindenféle idegen szavakat mormoltak a vizsgálók, azt hitték nem értem ezeket. De tévedtek! Néhány ezek közül: duodeni=Dugó Dani, pankreász=díjbirkózó pankrátor, papilla= egyházfi-szemöldök stb. stb. De valami ablakocskán keresztül sikerült a betolakodó követ fölfedezni, amely a csecsemőkori 8mm-ről 20mm-es kamasszá növekedett. Figyelmeztettek is erre a kutatók, ki vele! mondták és én mélyen egyetértően bólogattam hozzá. Ezután következtek a legsúlyosabb próbatételek. Két napig nem kaptam ebédet, de ez nem rázott meg különösebben. Nehezebb próbatétel volt, hogy kétszer is szintidőre másfél liter sósvizet, és ugyanennyi teát kellett belögybölni. De sikerült!

Ezután a reklámokból már talán ismert, barátságosan mosolygó hölgy által szedett hűs cseppekből nassoltam én is 20 cseppet, majd még egy hasonló célzattal készített üvegcse tartalmát is utánaküldtem. A hatás frenetikus volt, de nem illendő itt részletezni, többet mond talán erről, hogy kb. 1 kg-ot fogytam. Ezután az utolsó, talán a legszörnyűbb próbatétel következett, karóba húztak, de megúsztam. Jajgattam is egy picit, de nem törtem meg, egy szó se hagyta el a számat. De úgy látszott, erre nem is volt szükség, mert a nyárs végére szerelt kis kamera mindent elárult. Még láttam a monitoron, ahogy a karót kihúzták belőlem, a látvány lenyűgöző volt! Kb. így érezhette magát Jónás a cethal gyomrában, mint a kis kukucska. Miután a próbákat kiálltam, hívatott doktornőm a várva várt iratok átadására. Barátságos mosolya, víg kedélye gyógyító hatású volt, átsegített a megpróbáltatásokon. Nekem ö már nem Lieber volt többé, hanem az am liebsten!

Az iratok birtokában most már hál’ Istennek elhárult minden akadály, kacagva és dalolva mehetek a guillotin alá!

Civilke,   5/4-es ügynök (5-ös szoba 4-es ágy)

Utóirat: Mint már említettem a kőnek jó védőügyvédje van. Most beterjesztett egy fellebbezést, arra hivatkozva, hogy a vizsgálatok során kiderült, hogy a félelemtől a kő és a jogtalan tartózkodási helye begyulladt, és ez a tény halasztó hatással bír a végrehajtásra. A szikések most egy gyógyszerrel, -amiből 1-et kell bevenni naponta-, próbálják az alperes fellebbezését okafogyottá tenni, az újabb tárgyalás időpontját április közepére tűzték ki. Hát ez van! 

  Az epeköves mese negyedik folytatása

                            NÉMI ERŐSZAK A KARDIOLÓGIÁN!!!

    Mikor a harmadik részt írtam, voltam olyan balga, hogy azt írtam a lábjegyzetbe; harmadik befejező rész. De már akkor sejthettem valamit, mert egy kérdőjelet is tettem utána. A gyanúm beigazolódott, rettegjetek! Jön a folytatás. Lehet, hogy az epekő-történelem írásom anyaga, vetélkedni fog Lev Tolsztoj Háború és béke című regényével? (Természetesen nem a tartalmát, hanem a hosszát tekintve.)

      Nos a harmadik részben említett kedves és gondos doktornő, elolvasva a számára írt helyzetjelentésemet, e kérdőjelet látva megijedt. Hátha az operáció alatt, az altató hatására visszaállíthatatlan kómás állapotba kerülök, és nem tudom befejezni a negyedik részt. Ennek olyan hatása lehetne, mint amikor az olvasó nem tudja meg egy izgalmas krimiben, hogy ki a gyilkos, mert a könyvből hiányzik az utolsó 10 oldal. Ezért utolsó erejéből még kért egy ambulanciás kardiológiai vizsgálatot számomra, kiderítendő, hogy vajon ez a nyamvadt hipokonder –azaz jómagam- kibír-e egy altatásos műtétet.

     Már a szemem se rebbent, mikor meghallottam, a vizsgálatra három hétig várnom kell, akkor tudnak fogadni, a greenwichi időszámítás szerinti 14 órakor. Hát igen. A kórházaknál ez a három hetes terminus olyan, mint magyar ember számára a 3 a magyar igazság.

      Pontosan a jelzett időpontban meg is jelentem a szigorú, pirostéglás épület ambuláns rendelőjének tornácán. Azért írtam, hogy tornácán, mert itt is úgy kellett várakozni, mint a lelkeknek a pokol tornácán, reménykedve, hátha bejutnak a mennyországba, a várakozás végét jelentő harsonaszó előtt. Egy németajkú barátom szerint az sem pontos ember, aki 5-10 perccel a megadott időpont előtt megy el egy találkozóra. Hát egy ilyen tudatlan páciens már megelőzött, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy az ő berendelési ideje is 14 órára szólt.

     Valaki bizonyára gyenge fizikai előképzést kapott, és nem ismerte a törvényt: Egy időben egy helyen két test egyszerre nem lehet. A bemenetet eldöntendő versenyen eleve handycap-pel indultam, mivel elfelejtettem tollat vinni magammal, és amíg egyet kerestem, hogy rá tudjam írni a vizitdíj- igazoló lapra az adataimat, a helyezések eldőltek, ezüstérmes lettem. A szigorú biztonsági átvizsgálás után végre az orvosi rendelő várószobájába kerültem, majd kisvártatva a vizsgáló doki kezei közé.

      Az eljárás a megszokott volt: EKG (nagyon szép, egyenletes görbék, zavaró kilengések nélkül, a már az elmúlt 30 év alatt megszokott alacsony T hullámokkal.) vérnyomásmérés, pulzusmérés, olyan értékekkel, amilyenekkel berepülő pilótának lehet jelentkezni, kopogtatás elől, hátul, -lélegzet visszatartva figyeltem, de nem jött ki senki,- mély sóhajtással vettem ezt tudomásul. Ezzel a vizsgálatnak vége is volt. A doki összegezte a leleteket, és némi aggódást véltem fölfedezni az arcán. Gyanús, nagyon gyanús. Hogy lehet az, hogy egy nyavalyás magas vérnyomást, vagy egy szapora pulzust sem tudott regisztrálni nálam. Bizonyára sokan ismerik azt a TV-reklámot, amikor az igazoltatásakor a kocsiban sört ivó fiatalról kiderül, hogy az itala alkoholmentes volt. A rendőr, hogy zavarát leplezze gyorsan az izzókészlet után kezdett érdeklődni, hátha így talál valami szabálytalanságot. Valahogy hasonlóan járt el a vizsgálóorvosom is, amikor azt mondta; csináljunk még egy szív ultrahang vizsgálatot is. Mivel a vizsgálatra nem kellett várakozni, mert azt egy másik team végezte, készségesen beleegyeztem a procedúrába.

      Az ultrahang laboratóriumban három kedves hölgy fogadott. Nagyon szemérmetesek voltak. Megkértek rá, hogy vizsgálathoz szükséges kisgatyára vetkőzést a terem másik oldalán elhelyezkedő paraván mögött végezzem el. De mikor kiszóltam, hogy kész vagyok a vetkőzéssel, egy pillanat alatt megváltozott a helyzet. A hölgyek egy szempillantás alatt beugrottak a paraván mögé, rálöktek egy vizsgálóágyra. Egyikük hátracsavarta az egyik kezemet, a másikat a fejem mellett kinyújtva a fal mellé szorították, úgy, hogy teljesen mozgásképtelen lettem. A fejem a faltól 5 cm-re volt. Így a félhomályban is jól láthattam rajta a mikrorepedéseket. Elmélázva megállapítottam: egy újrafestésnek már réges-rég itt volna az ideje. De villámgyorsan visszatérített a jelenbe az újabb esemény, amikor a perifériális látómezőmben megjelent a vizsgálatokat végző doktornő keze, és benne egy vibrátorhoz hasonló tárgy. Úristen! -gondoltam. Ilyen körülmények között kell elveszteni a szüzességemet? De megúsztam! Perverz módon a hónom alá szorította az eszközt, és elfordította a szemét rólam, talán nem bírta már nézni az ijedt pofámat. Bezzeg más lett volna a helyzet, ha 30 évvel korábban találkozunk! Hamarosan megállapítottam, hogy egész más okból csinálja ezt, a mellette levő televíziót kuksizta. Csatlakozott hozzája a másik két hölgy is. Mindenféle számokat kezdett fölsorolni, talán valami számmisztikával foglalkozó műsort néznek –véltem, hogy az akkor 2 milliárdot ígérő 6-os lottó számait próbálják megfejteni. Amikor láttam, hogy az egyik asszisztensnő szorgalmasan jegyzi a számokat, meg voltam róla győződve, hogy kombinált szelvényekkel próbálkoznak. De aztán ilyen számokat is hallottam, hogy 52, 56… Ez rögtön kizárta a 6-os és skandináv lottót a lehetőségek közül, tehát most már biztos voltam benne, hogy vagy a sima 5-ös lottót, vagy a kenót játszanak. Amikor 82 is elhangzott, már mindent tudtam! Csak 5-ös lottóval próbálkozhatnak! Briliáns okfejtésemet megdönteni látszott az a váratlan esemény, hogy hirtelen abbamaradt a számok közvetítése.
A vizsgálatot végző orvosnő hirtelen a képernyő fölé hajolt, és halkan mormolta maga elé:
nem találom, nem találom. A másik kettő is izgatottan a képernyő fölé hajolt, sőt –az egyik rálehelt a monitorra, és köpenyzsebéből elővett csipkés zsebkendőjével igyekezett tisztára törölni a képernyőt. Közben a vibrátor izgatottan szaladgált fel-alá a bordáim között, és hogy jobb időket tudjon csúszni, valami ajzószerrel kenegették állandóan. Aztán hirtelen csend lett, kialudtak a monitor fényei. Felöltözhet! –hallottam. Az egyik asszisztensnőtől kaptam egy tépésnyi jobb minőségű WC papírt, hogy töröljem le magamról a rámrakott trutyit. Megtettem, mert nem akartam az ingemet összekoszolni, de egy kicsit sajnáltam is, mert ilyen fénylően bekenve hasonlítottam egy picit a csippendélekhez. A mérkőzésről készült jegyzőkönyvet velem együtt visszaküldték Pilátushoz, azaz mit is mondok, a dokihoz. Ő elolvasta, és halvány mosoly futott végig arcán. Aha, találtak valamit! –gondoltam. Sajnos jól! Hát az utolsó vizsgálat óta a jobb szívfelem egy kicsit nagyobb lett -mondta. Ezt ki kéne vizsgálni, hogy miért. Ehhez be kellene feküdni 3 napra, mert az új vizsgálathoz egy kukucskás csövet dugnak le a gigámon, és ezt nem lehet ambulánsan. Időpontot is adott, hogy mikor kellene jelentkezni, természetesen 3 hét múlva. Tehát a közmondás úgy szól teljesen: 3 a magyar igazság és egy a ráadás. Én ezt az időpontot most megtoldottam a magam 3 hetével. Ennyi tortúra után nekem is jár egy kis szabadság. (meg annak a fránya, gúnyosan bennem röhögő epekőnek is). Nem igaz?

      Zárószó: Ilyen vizsgálat nem újdonság nekem, már csináltak. Altatással természetesen.
Gondolom most is így lesz. Ha ebből fölébredek, már röhögve megyek a szikésekhez.
Remélem kispárnát is adnak majd az altatáshoz! Mert én csak avval tudok jól aludni!
Én tudom a diagnózis okát is, de hiába mondanám a dokinak: olyan sok-sok jóbarátot fogadtam a szívembe internetezés közben, hogy mind be tudjam fogadni, -hát Istenem,- egy kicsit ki kellett bővítenem azt a jobb felet!

 
        “Anyagot” gyűjtök, az epekőről szárnyaló mesém befejező részéhez.

      Az utóbbi napjaimat orvosi körökben töltöttem, azaz kórházban voltam. Teljesen kivizsgáltak, mondhatom tetőtől talpig, és mint a lottósorsoláson a közjegyző mondja: mindent rendben találtak. Még az álomtündérrel is találkoztam, az altató-orvosnővel, aki megvizsgált, nehogy arra ébredjek műtét közben, hogy meghaltam. A fene sem gondolta volna, hogy egy ilyen kis epekőműtéthez ennyi cécó tartozik. Ha minden rendben megy, akkor átveszem a villamosjegy szerepét, azaz úgy érvényesíttetem magamat, hogy néhány helyen kilyukasztanak és kész, másnap irány haza! A sebész szerint erre 100 a 6-hoz az esély, hogy sikerül. Ha ahhoz a kiváltságos 6-os csoporthoz kényszerít a rosszsorsom, akkor egy kicsit tovább kell rajtam dolgozniuk szegény ügyelettől megfáradt orvosaimnak. Hallva az egészségügyben uralkodó állapotokról, attól ugyan nem kell félnem hogy a baloldali epehólyagomat veszik ki a jobboldali helyett, mert az ott nincs, de előfordulhat, hogy a szórakozott prof túl sok szervet vesz ki belőlem, mert a kollegák nem figyelmeztették őt, hogy műtét van, és nem boncolás. Majd jelentkezem, ha élek egy kis élménybeszámolóval, ellenkező esetben egy éjféli ajtócsapkodással.

           Még mindig biztonságban, otthon vagyok, de már nem sokáig.

    Köszönöm jól vagyok, és egyenlőre itthon. Le kell csökkenteni a „sohaneismerdmeg-nevű” véralvadásgátló gyógyszer hatását (ezt azért kapom, hogy ne üssön meg a guta). Ezt egy japán harakirihez hasonló, de enyhébb végkifejlettel rendelkező módszerrel kell végrehajtani. Az eljárás lényege, hogy első lépésként egy -a gyógyszergyár fegyverkészítő részlegénél előállított, emberélet kioltására alkalmatlan, de a patikában méregdrágán beszerezhető kilyuggatott acéltűvel- hasba kell szúrni magam, (eddig hasonló a harakirihez).A lényeges eltérés a második lépésben van, a szerszám vízszintben való elhúzása helyett, a végére csimpaszkodó kis tartály tartalmát kell betankolni a hasamon összecsippentett -hát legyünk őszinték- nem izom, hanem hájrétegbe. Lényeges, hogy a tű merőlegesen hatoljon be a bőr alá. Itt, talán az általatok is ismert mozgásigény túltengésem miatt, a 90°-ot nem tudom garantálni, de a mámorító érzést -amit egy jólfejlett balatoni szúnyog csípésével tudnék összehasonlítani- akkor is megkapom, ha az eltérés 5-10°-kal eltér a megadottól.
Sajnos naponta csak egyszer lehet végrehajtani a rítust, pedig ha lehetne, én egyszer se csinálnám. Hétfőre egy kis tanulmányutat terveztek számomra a rendezők, ami egy külön fizetős programot -egy laboratóriumi látogatást- jelent. Ennek keretében játékos patakvérfolyásra kerül majd sor. A résztvevők a műsor végén emléklapot kapnak, mely tartalmazza a számukra a születéskor magukkal hozott vércsoport betűjelét, ami A, B, AB vagy 0-ás lehet. Persze, így egyszerű lenne a halandók számára megjegyezni egyszer és mindenkorra a vércsoportjukat, ezért a betűk után egy kis matematikai házifeladat is jár a látogatónak, na nem kell megijedni! egyszerű összeadás- kivonásról van csak szó, ezt tanúsítják a pozitív és negatív jelek. Az emléklapból megismert betűkombinációra ha legközelebb -mondjuk egy év múlva- megint szükség lenne, és azt szemérmesen a dokibácsinak a fülébe súgnánk, ő játékosan összeráncolná a homlokát, finoman megnyomná a nózinkat, majd ezt mondaná mosolyogva: hiszi a piszi! Ez nagyon helyes, mert a felmérések szerint sok gyerek felnőttkorára sem tud helyesen, értelmesen olvasni és írni.
A jövő heti élménytúra kedden kezdődik, ahol a szervezők egy 5 csillagos panzióban szereztek szállást nekem, ahol ingyenes orvosi ellátás van, és félpanzió. Az öt csillagot ígéret szerint csak a műtét után fogom látni, amikor az első mozdulatokkal próbálkozom. A félpanziót meg úgy kell elképzelni, hogy az egész napra kiszabott élelem-mennyiség a fél fogamra se elég. De hogy dicsérjem is, fogyózni kitűnően lehet vele!
És végül jön a szerda, jön a „D” nap, a műtét napja. Na de erről majd később! 

                                    Nem hivatalos  magánközlemény 

Örömmel tudatom mindazokkal, akiket érdekel, hogy 2007. 07. 18.-án császáros szüléssel, egészséges epekövet hoztam a világra. Miután az altatásból felébredve nem tudták megmondani, hogy fiú, vagy lány a kis újszülött, ezért a régi szabályt alkalmazva: azaz minden okos ember első fia lány, így a keresztségben a kicsi az Enikő nevet kapta. A kövecske és apukája egészséges.

 
 Ha ritkán, de a sebészetre is be tud szökni egy pillanatra egy kis napsugár

      Idén, epekőműtétem kapcsán alkalmam volt felkeresni a pokol tornácához hasonlóan, 40° C-ra főlmelegedett budai kórházunk 24 ágyas sebészetét. Az állapotok, –melyekről már egy korábbi írásomban említést tettem- nem engedtek meg semmiféle viccet. Egy cél, -a túlélés- maradt meg az emberekben. Így csak magamat próbáltam elszórakoztatni, kitartásra bírni, hogy könnyebben menjen az idő.

     Minden kórteremnek megvannak az alapzajai. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megtanuljam, ha halk, gumikerék súrlódást hall az ember, edénycsörömpöléssel tarkítva, akkor jön a nővérke a sebek átkötözésére. Ha úgy pattan föl az ajtó, mintha egy T34-es tank törte volna át a bejárati nyílászárót: megjött az ebéd. Ha a Párizsi Operaház Trubadur című operaelőadás első felvonásának szünetében a büfébe vonuló, elegáns közönség zajongását hallom: jön a nagyvizit. Erősödő tinédzsercsevely és kacagás jelzi: jönnek az orvostanhallgatók, hogy gyakorolják az injekció-beadást a betegeken. És amit a legjobban megtanul az ember: a műtőskocsi folyami jégtörőhajó kásás jégben való siklásakor keletkezett sustorgásához hasonlítható zaja. Ez úgy beívódik az emberbe, mint ahogy beívódott a párizsi forradalom arisztokratáiba, a guillotin alá szállító kordé csikorgása.

     A műtéti sorrend ismeretében könnyen kiszámítható volt, hogy mikor jönnek értem. Így, amikor meghallottam a zajt, kiugrottam az ágysorokat kettéválasztó folyosóra, és integetni és kiabálni kezdtem: Taxi, taxi! Miután elfoglaltam kényelmesen elnyújtózkodva a helyemet, a műtőbe tessék!- adtam meg az úti célt!

       Jó sofőrt fogtam ki, értette a humort, és kevés pénzért nem csak oda, hanem vissza is vitt a kiindulási helyre. Megvallom ez utóbbinak örültem a legjobban!

     Míg kocsink sötét folyosókon, lifteken, átjárókon át közelített a cél felé, elhatároztam, megnyugtatom az altatóorvost: ha műtét közben horkolnék, nyugodtan fölébreszthet, mert én hamar vissza tudok aludni. Erre azonban nem került sor, mert amikor a műtő vidámparki barlangvasútszerű ajtajához értünk hirtelen beállt a black-out. A huncutok nem tudom mikor, egy altató lövedéket lőhettek belém, és legközelebb már az ágyamban ébredtem föl, karjaim közt a kis Epekő Enikővel. Utolsó előtti napra is maradt még két huncutság. Az esti gyógyszerosztásnál jött az éjszakás nővérke, kezében nagy tálcával és kínálgatta a portékáit: Ki kér altatót, fájdalomcsillapítót? Mikor hozzám ért, bizalmasan félrevontam, és megkérdeztem tőle: Nézze, én holnap hazamegyek, nem kérek se altatót, se fájdalomcsillapítót. Úgy érzem most inkább Potemixre lenne szükségem. Tudna néhány darabot adni? Automatikusan nyúlt a tálcája után, majd hirtelen kapcsolt: Menjen már a csudába, mondta, és otthagyott.

      A hasamon elterpeszkedő kötés nagy felülete eszembe juttatta a téli síbalesetesek gipszkötését. Nem voltam rest, elkértem a nővérke vastag filctollát, és fejjel lefelé, egy kicsit nehezen, de ráírtam: GO HOME. Na másnap a nagyviziten mindenkinek tetszett az ötlet, nevettek is rajta. Azért észrevettem egyik-másik doktoron, hogy valahogy így gondolkodhattak magukban: hogy juthat eszébe egy ilyen idős embernek ilyen gyerekes marhaság! Hát mit is mondhatok?

Nekem nagyon-nagyon jó, hogy idős koromra is megmaradhattam gyereknek. 

                     Az elmúlt 2 hét eseményeinek rövid összefoglalója 

     Pont két hete volt az operációm. Mivel nem kellett bombariadó miatt kiüríteni a kórházat, a két és félórás műtétem simán befejeződött. Hogy miért tartott ilyen sokáig? Hát az a fránya hívatlan kísérőm olyan jól érezte magát az epehólyagomban, hogy azt hitte, életem végéig ez lesz az otthona. Engedély nélküli építkezésbe kezdett. Először megvastagította lakhelye falát, hogy megfeleljen az energiatakarékossági rendeleteknek. Majd a falakat, -hogy jól kitartsanak- hozzábarkácsolta a környezetében található nemesebb szervekhez. Így az eltávolítási munka meglehetősen nagy hely- és időigényes volt.

      A betemetett munkagödör még öt napig állt szigorú orvosi ellenőrzés alatt, ezután következtek a tárgyalások a hazaengedésemről. Elnézést kérek, hogy a helyzet tökéletes leírásához egy-két -az F1-es szakzsargonból való fogalmat is fölhasználtam, mely azok részére, akik vasárnap délutáni pihenőidejüket a versenyautók okozta egyhangú zaj nélkül is nyugodtan végigalusszák- talán ismeretlenül csengenek.

     Az indulás előtti napon, elkezdtem a járkálást gyakorolni, melynek nyomvonala erősen emlékeztetett a versenyautók bemelegítő körben alkalmazott cikk-cakkos mozgására. Hogy pofára ne essek, be kellett állítanom a leszorító erőt biztosító vezetőszárnyakat is. Ez az F1 istállókban még nem ismert új eljárással, egy járókeret segítségével történt meg. Aztán eljött a hazaengedés napja. Az első rajtkockából (pole position) az Igenem, a másodikból pedig én készültem a hazaindulás rajtjához. Kigyulladtak a piros lámpák, -azaz ki kellett fizetni az ápolási díjat-, majd a zárójelentés megérkezése után a zöld lámpák. Sikerült egy olyan jó rajtot elkapni, mint amilyet a „Rugóláb-nyusziseriff” szokott a rajzfilmekben.

Az Igenem szélárnyékában maradva, kisebb volt a légellenállás, így minden baj nélkül elértünk egy taxit, ami aztán pillanatok alatt hazaszállított minket. Innen magad uram, ha lifted nincs közmondást alkalmazva, nekiálltam a két emelet megmászásának. „Ahogy a csillag megy az égen…” úgy én is szép lassan elértem a célt, a lakásajtót, mely ekkor úgy tűnt, hogy csillagi magasságokban van.

     Azt mondják, hogy aki átesett, majd visszajött a klinikai halálból, az egy más ember lett. Lakásunkba belépve, én is hasonlóképen éreztem magam. Nagyon örültem minden kis zúgnak, asztalnak, a PC-mnek de legfőbbképpen a rám váró vetett ágynak.

     A következő nagy esemény a varratkiszedés volt. Testileg és lelkileg megerősödve érkeztem a tetthelyre. Sajnos egy kis makacs hőemelkedés is velem tartott, hogy ne érezzem magam egyedül. Amikor a doki azt mondta, hogy próbáljak meg felfeküdni a vizsgálóasztalra, ezt olyan ruganyosan sikerült megtennem, mint amilyen ruganyosan ugranak fel a magyar sportolók az olimpiákon az első helyet jelentő dobogóra. Meg is kaptam érte az elismerést, és hamarosan a földre hullottak béklyóim. Egy kis szúrás végzett a lázzal is, és visszatérésének megakadályozására még egy receptet is kaptam. Átkötözés után jöttek a jó hírek: negatív lett a szövettani, és engedélyt kaptam egy kötés levetése nélküli zuhanyozásra. Egy zuhanyozás az egy mindennapos, jelentéktelen esemény az átlagember életében. De aki egy hétig csak „macskamosakodni” tudott, és 40C fokos melegben a saját izzadságában tudott csak fürödni, mert a kötést nem érhette víz, annak egy mennyország.

     Ezután következett az egyik régóta várt esemény, az eddig a sebet szemérmesen rejtegető,  csadorként viselkedő kötés eltávolítása, a tükör előtt. Hát mit mondjak? Ijedten hátrahőköltem a látványtól. Kb. 5 másodpercig tartott, amíg a vágás egyik végétől a másikig eljutott a tekintetem, – 25 cm hosszú volt. Azt hiszem, mire ez begyógyul, addigra megjelennek az első őszi sárgaszínű levelek a fákon. Mindenesetre nagy szeretettel foglalkozom vele, gyógyítgatom, mosogatom és ő megérzi ezt. Már koránt sem olyan húzódozó, mint amilyen a kezdetekben volt. 

                                               Utórezgések 

    Köszönöm, szépen javulok, de az országos súlyemelő bajnokságon még nem indulhatok! Napról-napra sétákkal növelem az erőnlétemet. Edzésben vagyok, már épen olyan elszántsággal „szaladok” fel a lépcsőkön a második emeletre, mint ahogy azt Silvester Stalone tette a Rocky I. filmben. Csak arra kell vigyázni, hogy még reggel 8 óra előtt elinduljak, mert akkor biztos felérek sötétedés előtt. Sajnos a doki azt mondta, legalább 4 hétig még csak ne is gondoljak az autóvezetésre, mert a biztonsági öv kárt tehet a sebben. Hát még ha azt is tudná, hogy a 13 éves autómban nincs szervókormány, és ki és beálláskor, parkoláskor úgy birkózom a kormánnyal, mintha egy anakonda kígyó volna.

Az orvosi utasítások szigorú betartásáról szeretett Igenem gondoskodik. Mielőtt bármi tárgyat a kezembe vennék, leméri, és ha súlya csak 1 dkg-mal meghaladja a 2 kg-ot, már hozzá sem érhetek. Így nem maradt hátra más dolgom: minél hamarabb teljesen meggyógyulni!