Én már “régi motoros” vagyok, ahogy mondani szokták. Történetem 1976. nyarán kezdődött, akkor voltam 9 éves. A család nyaralt, én, a mindig jóétvágyú kislány csak turkáltam az ételekben, csak a sütemény érdekelt ,de még az sem igazán, A szüleim még nem gondoltak semmire, nyaralásnál szabad olyat is, amit máskor nem, például csak a sütit megenni az ebédből. Aztán amikor hazajöttünk, az étvágyam visszatért ugyan, de csak ittam , ittam, csillapíthatatlan szomjúsággal.

Anyukám elvitt a gyerekorvoshoz, akinek szerencsére rögtön “gyanus” lettem, jött a vérvétel, majd a 14 körüli eredmény. Rögtön kórház. Azt hiszem, nagyon sokáig nem is értettem, mit jelent ez a betegség, anyukám diétáztatott , volt egy vastag füzet, abban, majd később a következőkben számolta az étkezéseim szénhidrát-, fehérje- és zsír-tartalmát.

Aztán kamaszkoromban már nem lehetett hatni rám, jött a lázadás, még mindig nem fogadtam el a betegségem, az injekciókat minden reggel megkaptam (akkoriban még ez volt a kezelés, napi egyszeri inzulinadás, összeszívott inzulinokkal, kifőzős tűkkel és fecskendővel), és úgy gondoltam, ezzel mindent megtettem, amit kellett. Ellenőrzés havonta egyszer egy éhgyomri vérvétellel és gyűjtött vizelettel, az erdeményeim rosszak voltak, emeltek az inzulin-adagon. Ez 1992-ig tartott.

Ekkor kerültem dr. Fövényi Józsefhez, akinek egész életemben hálás leszek. Addigra elváltozás volt a vesémen (ezt gyógyszerrel “visszaszorította), a szememen, mindkettőt lézerezték, átállított négyszeri inzulinra, és ami a legfontosabb, rendet tett a fejemben. Elfogadtatta velem a betegségem, megadott minden tudást, amivel jól tudom irányítani az életem, amivel meghosszabbította azt az életet, amit szinte elváltozás-mentesen élhetek. Hiszen a betegségem 33 éve tart, és ma már tudom, mennyi minden múlik rajtam. A világ is sokat változott, a fiataloknak már van lehetőségük táborokba járni, ahol megtanulják, hogyan élhetnek az egészségesekhez hasonló teljes életet. Örülök, hogy így van, és figyelem tovább a változásokat.