Különleges betegségem története

Betegségem közvetlen kiváltó oka egy megfázás volt, de ha távolabbi okokat keresünk, egy kicsit vissza kell mennünk a távolabbi múltba. Egyszer, még egészen kisgyermek koromban megfürödtem egy hideg vizű patakban, és megfáztam, ami miatt hólyaghurutot kaptam. Elég kellemetlen volt. Forró vizet öntöttek egy edénybe és rá kellett ülnöm, gőzölögtetni. A betegséget csak később hoztam összefüggésbe ezzel a fürdéssel. Ettől kezdve könnyen felfáztam, és könnyebb vagy súlyosabb formában mindig lejátszódott ez a betegség. Nem emlékszem, hogy ezzel orvoshoz mentünk volna. Később felnőtt koromban az orvos ilyen esetben antibiotikumot szokott adni.

Megemlítek még egy előzményt. Ez később, az orvosok érdeklődésére jutott eszembe. Hát szóval, hogy egyszerűen és világosan fejezzem ki magam – ha a betegségemet pontosan el akarom mesélni, akkor úgyis nyíltan el kell mondani mindent, hogy érteni lehessen az összefüggéseket –, a vizelés sohasem ment olyan könnyedén, mint más férfiaknak. Különösen, ha vissza kellett tartanom, akkor hosszadalmas volt az ürítés. Megfigyeltem, hogyha például egy előadáson voltam, és a szünetben kivonultunk az illemhelyre, aki mögém állt, az rosszul járt, mert a mellettem lévő piszoárnál már ketten is cserélődtek, mire én végeztem, de ezt nem tartottam kórosnak. Fájdalommal nem járt, csak kicsit kellemetlen volt ilyenkor.

A közvetlen kiváltó ok, amiért gyanútlanul korházba kerültem: éppen karácsony előtt vettünk egy nagyobb méretű bútordarabot. A lépcsőn nem tudtunk vele elfordulni, asztalost kellett hívni, hogy szétszedje, és részben az ablakon át kellet az emeletre felhúzni. Nem volt ugyan hideg, de az emelgetés közben kimelegedtem, az ingem is kicsúszott, többször ki kellett szaladnom szerszámért, meg ilyesmi. Késő délutánig küszködtünk az elhelyezéssel, közben biztosan megfáztam. Este már lázam volt, aztán éjjel pedig tízpercenként ki kellett mennem vizelni, de persze alig jött valami. Az orvos injekciót adott be és tablettákat írt fel. Szilveszterig rendbe is jöttem. Újév után még a meglévő kevés cefrét is sikerült kifőzetnem.

A hurut lezajlása után a családorvos alaposan megvizsgált. Bár ő nem érzett elváltozást, a vizelési nehézség miatt prosztatára gyanakodott. Úgy mondta, hogy a korom miatt egy alaposabb urológiai kivizsgálás nem haszontalan. A kivizsgálás vizeletminta leadásával és vérvétellel kezdődött. A PSA eredménye kissé határérték feletti volt, ami esetleg rákos elváltozásra utalhatott, ezért a vizsgáló orvos szövetminta-vételt írt elő, amihez néhány napra be kellett feküdnöm kórházba.

Az első vizsgálatnál A orvos volt a rendelőben.

A második vizsgálatnál, miután megjöttek a vizsgálati leletek, már B orvos volt ott, aki nekem kezdettől fogva unszimpatikus volt. Furcsállottam is, hogy szó nélkül intézkedik.

Bár a korábbi tapasztalatok alapján tudtam, hogy betegség esetén ezt a kórházat el kell kerülni, de úgy gondoltam, egy kivizsgálás az nem gyógykezelés, ebből csak nem lehet baj. De amikor a biopszia szóba került, azért fölhívtam egy ismerős budapesti orvost, és elmondtam neki, mi a helyzet. Megkérdeztem tőle, bátran bemehetek-e ide erre a szövetminta-vételre. Direkt nem akartam mondani, hogy ajánljon egy budapesti kórházat, gondoltam, ha úgy látja, hogy itt veszély fenyeget, akkor maga is felajánlja ezt a segítséget.

De mivel nem szólt erre semmit, befeküdtem arra a pár napra. Ha már ott voltam, nem csak a biopsziát végezték el, hanem előírtak több más vizsgálatot is. Csináltak több röntgenfelvételt a vesemedencéről, köztük egy olyant is, ahol kontrasztanyagot eresztettek a vérrendszerbe. Ez sem sikerült valami fényesen, mert a kontrasztanyag fele a véna mellé ment, utána fel is dagadt a karom. A felvételt azért elkészítették. Állítólag ennek ellenére sikerült, teljesen negatív volt. A veseműködéssel nem volt semmi baj. (Ezt eddig is tudtam). Az egyik felvételre, vagy a leletre sokáig kellett várni. A vizsgálatig reggelizni sem volt szabad. Visszatérve, kérdeztem az ápolónőt, megehetem-e már a reggelimet. Ő odaadta, megettem. Ez után jött B orvos, hogy megcsinálja a biopsziát, de amikor megtudta, hogy már ettem, bosszankodott, hogy ezt nem kellett volna, mert ehhez nem lett volna szabad ennem. De ezt az ápolónő sem tudta és nekem sem mondta. Így a mintavétel elmaradt, pedig ha akkor megcsinálja, talán elmaradnak a későbbi események.

Miután befeküdtem, talán rutinból, fel kellett jegyeznem, mikor, mennyi volt a vizelet. Az eredmények jók voltak. A vízháztartásom rendben volt. Mégis, nem tudom, miért elrendelték, hogy sugármérést kell végezni. Akkor mindjárt nem sikerült semmi, ezért várni kellett, hogy teljen a hólyagom. Amikor már úgy éreztem, hogy tudok valamit produkálni, akkor sem ment nagyon intenzíven. A diagram alapján B orvos arra gyanakodott, hogy húgycső-szűkületem van, ezért rögtön meg akart katéterezni. Egy puha katéterrel próbálkozott, de az megakadt, nem tudta átvezetni. Ez után döntött úgy, hogy tükrözést kell csinálni. Akik már átestek ilyen vizsgálaton, mesélték, hogy a tükrözés milyen fájdalmas művelet. Tartottam is tőle, de úgy gondoltam, ha mások is kibírták, én is csak túl leszek rajta.

A tükrözésben egy férfi és egy női asszisztens is segédkezett B orvosnak. Felfektettek a vizsgálópadra, kezemet, lábamat odaszíjazták. (Ez már nagyon gyanús volt.) Az orvos valami helyi érzéstelenítőt adott. Lehet, hogy meg is szúrt, ezt nem érzékeltem pontosan. Majd kiment a rendelőbe. Az asszisztensek ott beszélgettek fölöttem. A nő megkérdezte, nem félek-e. Mondtam, hogy nem félek, de izgulok. (Miért kellene félnem? – gondoltam, talán olyan veszélyes dolog ez, hogy félni kellene?). Elég sok idő telt el, de az orvos nem tért vissza. Már az asszisztensek is sokallták a várakozást, megemlítették, hogy lassan elmúlik az érzéstelenítő hatása. Talán ki is mentek, szólni az orvosnak. Ekkor még mindig tiltakozhattam volna, és megtilthattam volna a beavatkozást, de nem akartam meghátrálni, bíztam a vizsgálat sikerében.

Nem kaptam semmi előzetes tájékoztatást. Nem kérdezték, hogy beleegyezem-e a vizsgálatba, nem írattak velem alá semmit.

Nagy sokára jött B orvos és megkezdte a vizsgálatot. Rögtön a bevezetés nagyon kellemetlen volt, és ahogy nyomta felfelé a csövet egyre fájdalmasabb volt. Panaszkodott, hogy nem jól lát. Az asszisztens fölgyújtotta az összes villanyt, a női asszisztens is igazított valamit a csöveken. Az orvos tovább nyomakodott, és nekem egyre jobban fájt. Nem tudtam, ez a normális vizsgálattal járó fájdalom-e. Nyüszítettem, majdnem kiabáltam. Végül az orvos elismerte, hogy nem megy a dolog, és abbahagyta a vizsgálatot, és kiment. Feloldoztak, és mondták, hogy leszállhatok. Az asszisztensnő rögtön eltűnt. A férfi-asszisztens lesegített. Amint sikerült lekászálódtam, látom, hogy vér csöpög belőlem. Kérdeztem, hogy ez normális-e. Nem, mondta, fölfektetett a vizsgálóasztalra és hívta az orvost. Az orvos megnézett. Van egy kis erekció, mondta. Kezembe adott egy marék papírvattát, hogy azt fogjam oda. Ott feküdtem kiterítve, fölfelé álló pöcökkel, az ajtó nyitva, aki arra ment pont rám látott. Jött egy ápolónő, végre ő becsukta az ajtót és rám tett egy lepedőt. A vérzés lassan abbamaradt. Az orvos azt tanácsolta, hogy vizezzem be a zsebkendőmet, és azzal borogassam, aztán visszaküldött a kórterembe. Úgy tettem, ahogy mondta, de egyre erősebben éreztem a zsibbadást. Odanéztem és megrettentem a hímtagom olyan volt, mint egy nagy uborka. Arra jött egy orvos, mondtam neki: – Doktor úr, ez már nem erekció, hanem daganat. Odajött megnézett, és elsietett. Kis idő múlva jött egy ápoló értem, hogy meg fognak katéterezi. Mondtam neki, hogy nem engedek semmi katéterezést. Aztán bejött C doktornő. –(Kiderült, hogy B orvos már nincs az épületben. Elment anélkül, hogy legalább csak megnézett volna.) – Elmagyarázta, hogy a beavatkozásra az én érdekemben van szükség. A tükröző-cső átszakította a húgyvezetéket, és hogy a vizelet ne fertőzze el a sebet, egy hasi katétert helyeznek be, és amíg a seb gyógyul, a vizelet ott fog távozni.

Igaz, közben már voltam kint. A vizelet eleinte rózsaszínes volt, aztán kitisztult. A vizelés kellemetlen volt, de nem fájt, nem csípett túlságosan.

A hasfal átszúrása elég komoly dolog, de most sem írattak velem alá semmit.

Egy másik kezelőbe vittek és felfektettek a vizsgálóasztalra. A doktornő kitapogatta a hasamat, és hozzálátott az átszúráshoz. Nehezen ment neki, megjegyezte, hogy erős a hasfalam. Már azt nem tudom, hogy a tű nem volt-e elég hosszú, vagy a katéter nem volt megfelelő méretű, tény, hogy vizsgálóban nem találtak valamit. A műtősfiúnak fel kellett szaladnia az emeletre a műtőbe, és onnan hozni.

Reméltem, hogy mivel a vizeletet így elvezették, rendben lesz minden, de nehéz éjszaka következett. A daganat átterjedt a combomra. A legrosszabb az volt, hogy mihelyt elszundítottam, erekciót éreztem, és az nagyon feszített és fájt. Keveset aludtam, szinte nem mertem elaludni. Különben is óránként ki kellett sétálnom a hűtőszekrényhez, a mélyhűtőben kicserélni jégakkut. Azt bebugyoláltam egy rongyba, és azzal borogattam magam, ahogy tudtam.

Közben feleségem beszélt a budapesti ismerős orvossal, aki azt javasolta, kérjem meg az A orvost – aki neki régebben kollégája volt –, hogy a továbbiakban ő kezeljen. Meg is kértem őt, de azt mondta, köszöni a bizalmat, de nem vehet át, mert ez nem lenne etikus. Annak az orvosnak kell helyrehozni a dolgot, aki a hibát elkövette. De majd az ért figyel rám.

Közben az állapotom nem javult sokat. Az egyik viziten a főorvos elrendelte, hogy adjanak egy rongylabdát, amit a herezacskó alá kellett tenni, nehogy a herék meghúzódjanak. Mert ottan lent a daganat következtében teljesen megváltoztak a topográfiai és statikai viszonyok.

A daganat nagyon lassan apadt. Az egyik látogatás alkalmával megnézett C doktornő. Azt mondta, lassan olyan lesz, mint volt. De bizony nem lett olyan, azóta sem. Ha fiatalabb lennék, ez a helyzet katasztrofális lenne. De ezután ennél még „férfiatlanabb” dolgok is történtek!

A kórházból körülbelül egy hét múlva hazaengedtek – úgy hasi katéterrel – azzal, hogy három hét múlva vissza kell jönnöm. Egy ideig még otthon feküdtem, de miután a daganat úgy-ahogy leapadt, fölkeltem. Ülni még hosszú ideig csak féloldalasan tudtam. Leginkább sokáig a gát táján éreztem nyomást, mintha ott, ahol a húgycső a medencecsont előtt elhalad, ott lett volna a sérülés.

A katétert viszonylag tűrhetően viseltem, a lakásból is kimentem. Bár tél volt, nem volt túl hideg. Ballonkabátot lehetett fölvenni, az eltakarta a derekamra rögzített gyűjtőzsákot.

Az események után konzultáltam a budapesti ismerős orvossal. Azt tanácsolta, ne feküdjek vissza az abba a kórházba, kérjem el a felvételeket és menjek el először hozzá, ő már beszélt egy ismerős urológussal, fogadni fog engem. A kórházból közben postán megérkezett a zárójelentés. Műhibáról szó sem volt benne, sőt arról sem, hogy katéterrel engedtek haza.

Amikor a megjelölt idő letelt, bementem a kórházba, sikerült mindjárt találkoznom B orvossal. Megismert. Azt mondta, én vagyok az, akinél elmaradt a biopszia, és most azért jöttem, hogy azt megcsinálja. Nem, mondom, nem lesz semmi biopszia. Nem akarok ide újra befeküdni, azért jöttem, hogy a röntgenfelvételeket elkérjem. Láttam, hogy meglepődött, talán kicsit dühös is lett. Azt mondta jó, ha el akarok menni, menjek, de a felvételeket nekem nem adhatja oda. De mondom, ide kell adnia, mert a törvény szerint az a beteg tulajdona. Akkor sem adhatja, mondta, csak ha egy másik orvos kéri. Hát akkor kéri, mondtam. Erre aztán szólt az egyik ápolónőnek, hogy keresse meg, és adja át nekem, mert „a beteg ragaszkodik hozzá”, aztán elment, a katéter szóba sem került. (Talán nem is tudta, hogy bennem van?) Hozták a filmeket, és mentünk Budapestre.

Ahogy kérte, először az ismerős orvoshoz mentem, aki vér- és vizeletmintát vetett, mert kíváncsi volt, hogyan alakult az a bizonyos mutató, szerinte ugyanis ezt a kis emelkedést más is okozhatta, nem csak a rák. Egy ultrahang-vizsgáló kollegájához is elvitt, de a cső miatt nem lehetett jól látni a prosztatát.

A PSA érték az első közlés szerint tényleg rossz volt, de később kiderült, hogy összecseréltek egy másik beteggel, és az én igazi eredményem teljesen normális értéket mutatott. Később a rákról már egyáltalán nem is volt szó, sőt bár a prosztatát rutinból fizikailag minden alkalommal megvizsgálták, azt mindig normális méretőnek találták. Tehát a szűkületet nem a dülmirigy okozta.

A rendelőintézetben töltött néhány óra után mentem a klinikára, ahol az 1. kórteremben jutott hely. Miután befeküdtem, vérmintát vettek, majd jött D, egy kedves fiatal orvos, bemutatkozott és kikérdezett. Ki kellett tölteni egy részletes kérdőívet is. Ez valami nemzetközi urológiai rendszer magyarra fordított kérdőíve volt, ezért akadt benne néhány buta kérdés is, de kitöltöttük becsülettel.

A befekvés célja az volt, hogy a hasi katétert eltávolítsák és első kísérletben a szűkületet, ha van, endoszkópos úton, bemetszéssel megszüntessék.

A beavatkozást megelőzően több vizsgálatot végeztek. Az egyiknek az volt a célja, hogy röntgenfelvétellel betekintést nyerjenek a húgycső belső állapotára. Ehhez retrográd módon kontrasztfolyadékot akartak felnyomni a hólyag irányába. Ezt D orvos először gravitációs úton akarta elvégezni, amennyire csak tudta, a feje fölé emelte a folyadéktartályt, de a hidrosztatikai nyomás hatására nem indult meg az áramlás. Ezután fecskendőfélével próbálkozott, de hiába nyomta a dugattyút, amennyire csak a bemeneti „tömítés” engedte, nem tudta átszakítani a letapadást. Úgy látszik, mondta, mialatt bent volt a hasi katéter, a sérülés úgy gyógyult be, hogy a heg teljesen elzárta a vezetéket.

Az endoszkópos műtétet F orvos hajtotta végre. Előtte mindenféle belgyógyászati vizsgálatot végeztek, és aláíratták a beleegyező nyilatkozatot, és tájékoztattak az érzéstelenítés és a beavatkozás lényegéről. Epidurális érzéstelenítést végeztek. Az aneszteziológus E doktornő volt. Deréktájon a gerincvelőbe fecskendezték az érzéstelenítő-folyadékot. Lassan éreztem, hogy zsibbadni kezd a lábam, már nem tudtam mozgatni az ujjaimat. Ez alatt már folyamatosan mérték a vérnyomást, meg más műszereket is rám kapcsoltak. A fiatal műtősnő nagyon kedves volt, állandóan beszélt hozzám. Mosolyogtam magamban, mert bácsinak szólított.

Bár semmit nem éreztem, úgy gondoltam, az endoszkóp bevezetése könnyen ment. Az egész beavatkozás nem tartott soká. Hogy történt-e bemetszés, azt nem tudom pontosan, de valószínű, mert a cső véres volt, amikor az orvos kihúzta. Kaptam egy új, rendes katétert, de valamiért nem ballonosat, hanem alul volt rögzítve.

Nem emlékszem, hogy a hasi katétert mikor vették ki, Talán még a kórteremben a beöntés után. Akkor reggel volt a beöntés, de már estétől nem volt szabad se enni, se inni. Kérdeztem is, nem kell-e bevarrni a cső helyét. Azt válaszolták, hogy erre nincs szükség, mert a hasfal olyan rugalmas, hogy a cső eltávolítása után magától tökéletesen bezáródik. Úgy is lett, de a hely még sokáig látszott. Még most is érezhető ott egy bemélyedés.

Talán nem volt hely az intenzív osztályon, mert visszavittek a kórterembe. Reggel a nővér ki akart kelteni az ágyból, de mondtam, hogy délig még a fejemet sem szabad felemelnem az epidurális érzéstelenítés miatt. Betartottam ezt az utasítás, és nem is fájt a fejem. Nem éreztem különösebb fájdalmat, a vesém jól működött, rendesen telt a gyűjtőzsák, szép tiszta vizelettel. Úgy gondoltam, hogy a katéternek jó sokáig benn kel maradnia, hogy a seb jól ki legyen „zsaluzva”, és úgy alakuljon ki a heg. Sajnos másod vagy harmadnap éreztem, hogy a katéter húzódik kifele. A kötés jól tartott, de a rögzítés és a húgycsőbemenet között már egy egész hurok alakult ki a kihúzódó katéter-csőből. Szóltam a nővérnek, aki szólt az ügyeletes orvosnak. Éppen D orvos volt az. Azt hittem, majd visszanyomja, de e helyett fogta és kirántotta az egészet. Semmi baj, azt mondta, Amerikában már másnap eltávolítják a katétert.

Katéter nélkül, a következő alkalommal izgulva mentem vécére, hosszú hetek után ez volt az első szabad ürítés. Kitűnően, vastag sugárban ömlött, és a sugármérés is jó eredményt mutatott. Pár nap múlva hazamehettem.

Az öröm nem tartott soká. Néhány nap múlva, mintha egy szelep bezárult volna, megszűnt a zuhatag és csörgedező patak lett belőle. Az első kontroll után ismét be kellett feküdnöm a klinikára további bemetszési próbálkozásra. Most a 2. kórterembe kerültem, ahol G volt az osztályos orvos. A beavatkozást megelőző vizsgálatokat ismét végig kellett csinálni. Ismét próbálkoztak retrográd kontrasztanyagos röntgennel, úgy hogy miközben a folyadék felfelé áramlott a húgyhólyag felé, akkor kellett elvégezni az átvilágítást. Többszöri próbálkozás után állítólag sikerült a felvétel. Ebbe besegített J orvos is, aki később osztályos orvosom is lett. A filmen rajta is volt a keze, ahogy a csövet tartja. Dicsekedett is ezzel később a medikusok előtt. Azt mondta, az ő kezéről készült itt a legtöbb röntgenfelvétel.

A második beavatkozás előtt az érzéstelenítés simán ment, akár csak az első alkalommal, de az endoszkópozással valami baj volt. Hasonló probléma lehetett, mint a kórházban tükrözéskor, csak most szerencsére nem éreztem semmit. F orvos később úgy magyarázta, hogy a szűkületet okozó heg a penduláris szakaszon, olyan puha részen van, ahol a szövetet nem tudja megfogni, és nem tud rendesen bemetszést végezni. Most is alsó rögzítésű katétert helyezett be, de még ez sem ment föl könnyen. Többen odajöttek, és tanácsokat adtak. Végül egy Timann-végűt (így hallottam, lehet, hogy nem ez a hivatalos neve) sikerült felhelyeznie. Ez a katéter szépen bennmaradt pár napig, míg szándékosan el nem távolították.

Vagy ez a beavatkozás volt komolyabb, vagy most volt hely az intenzív osztályon, de oda vittek föl. Itt nehezen telt az idő. A szemben lévő sorban volt egy súlyosabb beteg, akire mindenféle pityegő szerkentyű volt kötve, ráadásul mindig volt valami problémája, és 5 percenként hívta a nővért. Idegesítő volt. A pityegők különböző ritmusban dolgoztak. Hol együtt pityegtek, hol különváltak. Önkéntelenül is szöveget gondoltam a hangjukra. Úgy, mint amikor az ember utazik, és úgy hallja, mintha a vonatkerekek mondanának valamit. A szemben lévő sorban, a háklis beteg mellett feküdt egy asszony. Gyakran jöttek hozzá az orvosok, és hol tört oroszsággal, hol németül beszéltek hozzá. Este átkiabáltam neki németül, hogy ha valami van, szóljon, és majd hívom a nővért. Megköszönte, de nem volt szükség segítségre. Nyugodtabban telt az éjszaka. A műszereket is fokozatosan kikapcsolták, csönd lett, és lassan megvirradt. Azt hittem el is felejtett a szembenlévő asszony, de amikor reggel elvitték, odaszólt hozzám és elköszönt. Kiderült, hogy a szlovén nagykövetségen dolgozik, és vesekőre operálták.

A katéter eltávolítása után most nem javult az ürítés. F orvos közölte, hogy ezzel a módszerrel ő nem tud már rajtam segíteni, át fog adni a kollegájának, aki egy új módszert alkalmazva, nyitott műtéttel fogja megszüntetni a szűkületet. Ez az orvos akkor külföldön tartózkodott, és meg kellett várni, míg hazajön. F orvos úgy találta, nem szükséges addig az osztályon feküdnöm, nyugodtan hazamehetek, és a megbeszélt időre visszajövök. Bár nem szeretek kórházban lenni, féltem hazamenni, mert tartottam attól, hogy a húgyvezeték teljesen elzáródik. Kérdeztem is, mi lesz, ha nem tudok üríteni és húgyvérűség alakul ki. Az orvos kinevetett, hogy csacsiság ilyesmiről beszélni. Abban maradunk, ha bármi baj van, természetesen, bármikor visszajöhetek.

Itthon töltöttem néhány hetet. Közben volt egy-két kritikus időszak, de kínkeservesen, valahogy átvészeltem.

A klinikára már ismerősként tértem vissza. Szerettem volna visszakerülni az 1. kórterembe, de ott nem volt hely. Most a 3. kórteremben feküdtem, I orvos felügyelete alatt. Felvételi procedúra ugyanaz, vérvizsgálat, EKG, fizikai prosztata-vizsgálat, stb. A nagyvizit után F orvos átadott J orvosnak. Az megnézett, megnézte a fitymalebenyt, és azt mondta, van itt anyag bőven. Kérdésemre azt is közölte, hogy talán egy ülésben is el tudja végezni a műtétet, de valószínűbb, hogy kettőre lesz szükség: egy kinyitásra és egy visszazárásra. Az eljárás abból állna, hogy a penduláris rész alsó falánál hosszanti metszéssel szétnyitja a húgycsövet, majd gyógyulás után, ha a maradó húgycső átjárhatósága megfelelő, a fitymalebenyből vett anyaggal visszaépíti, és bezárja a húgycsövet. Az elmondás szerint egy ülésben végrehajtható operációra nem nagyon volt kilátás.

Most már igazi komoly műtét következett. Erre az operációra a nagy műtőben került sor. Infúzió, műszerek, altatás – ugyanúgy, mint korábban. Hogy most komolyabb műtétre kerül sor abból is látszott, hogy többen voltak körülöttem. Tovább is tartott a műtét. Úgy vettem észre, most is alsó rögzítésű katétert kaptam. Az intenzív osztályon most a másik oldalon feküdtem. Az éjszaka nyugodtan telt. Reggel fel kellett ülnöm és megmosakodnom. Nemsokára visszavittek a kórterembe. A veseműködés továbbra is jó volt, sok folyadékot fogyasztottam, a zsákocskát magam ürítettem, és fölírtam a mennyiségeket.

A katéter most sem akart bent maradni. Egyszer, amikor éppen ott volt a lányom meglátogatni, éreztem, hogy a katéter csúszik kifelé. Gyorsan elszaladt a nővérért, aki alaposan rögzítette, még a hasamhoz is odaragasztotta. Elég nehéz is volt aztán leszedni, de nem akartam, hogy megint idejekorán kicsússzon. Akárhogy is csinálják az amerikaiak, én csak azt tartottam, jobb, ha minél tovább bent van, amíg a heg dolgozik.

Néhány nap múlva, a katéter eltávolítása után kipróbáltam az új helyzetet. Nem is tudom milyen érés volt legelőször. Most már olyan régen így vagyok, hogy egészen megszoktam. Ebből a szempontból lányosan kell viselkednem. Ha ki kell mennem, keresnem kell egy olyan helyet, ahol rendesen le lehet ülni. Utána meg kell alaposan törülköznöm, mintha nagydolgot végeztem volna. Út közben, ha rám jön az inger, nem elég megállni egy görbe fánál. Mindig kell keresni egy jól zárt, bokros helyet. A kocsiban mindig van tartalékban egy átalakított üdítős doboz, nehogy összenedvesítsem a ruhámat. Ha fiatalabb volnék, ez a helyzet biztosan komoly lelki problémát jelentene. Ha most a miatt keseregnék, hogy elveszítettem természetes nemzőképességemet, kissé nevetséges lenne. A többi dolog funkcionál, ha nem is úgy, mint régen, és ebben biztosan nagyobb szerepe van a húgycső-átszakításnak, mint az öregedésnek.

A felnyitás után egy hosszabb nyugalmi időszak következett volna, de időnként be kellett mennem kontrollra. Ilyenkor sugármérést is végeztünk, és megnézték az átjárhatóságot. Ez abból állt, hogy J orvos különböző méretű katétereket próbált fölvezetni. Kezdetben csak a legkisebb női méretű ment keresztül. Aztán tágításképpen egyre erősebbeket próbált behelyezni. Az utolsót magammal kellett vinnem, és néhány óráig benn tartani. Ha nagyon erős volt az inger, ki kellett húzni a dugót és kiereszteni az összegyűlt vizeletet. Az volt az érdekes, hogy a katéter végén csak egy gombostűfejnyi furat volt, a vizelet mégis pillanatok alatt erős sugárban távozott. Hiába volt sima puha anyagból a katéter, és hiába volt a csúsztató, a próbálkozások mégis megsértették a nyálkahártyát, aminek következtében gyakori és heves vizelési ingerek léptek fel. Egyszer egyedül utaztam föl busszal. Nem számítottam katéterezésre, de azzal kellett hazautaznom. A pályaudvar metróval nem volt messze, mégis alig bírtam ki odáig. Aztán az út hazáig, több mint egy óra. A vége felé a kínok kínját álltam ki. Egyre sűrűbben jöttek a vizelési ingerek. Ráadásul velem szemben egy csinos, fiatal lány ült. Lehet, hogyha ellazítom magam, nem történt volna semmi, hiszen a hosszú kúpos dugó jól zárt. De úgy éreztem már a cső mellett is szivárog. Amikor leszálltam, gyorsan be kellett mennem egy nyilvános helyre, ahol megszabadultam a katétertől. Egyszer meg autóval jöttünk, már majdnem hazaértünk, de meg kellett állni az erdőszélen. Hiába rohantam a fák közé, nadrágmosás lett a vége.

Ezután hosszabb nyugalmi helyzet következett. Az újabb befekvésre csak hónapok múlva került sor. Ennek célja ugye, a visszazárás lett volna. 4. kórterem, negyedik, K osztályos orvos, vizsgálatok, stb. Megkezdődött a műtét, a sugármérés diagramja, meg a feltárás alapján nem bezárás lett belőle, hanem további nyitás egészen a herezacskóig és egy kicsit még azon is túl. Nem is tudtam nagyon figyelni, mert szörnyen fájt a jobb vállam. Az előző operáció után ugyanis beállt a jobb vállizület, és a két operáció között fizikoterápiás kezelésre jártam. Az infúziót és a vérnyomásmérő mandzsettát a jobb karomra szerelték, és nem tudtam ezt a karomat sokáig mozdulatlanul tartani. Meg akartam egy kicsit emelni, de az egyik operátor mindjárt szólt az asszisztensnek, hogy a beteg emelgeti a karját, és ő mindjárt leszíjazta. Még az a pici mozgás is segített egy kicsit, de most már nem az izgatott, hogy mit vagdalóznak lent, hanem, hogy mielőbb legyen vége. A fejemnél egy idősebb kövér nő volt, aki nem sokat törődött velem, ahogy oldalt kipislogtam, úgy láttam, mintha keresztrejtvényt fejtene. Nosztalgiával gondoltam arra a kedves fiatal asszisztensnőre, aki az első alkalommal mellettem volt. Csak néhány kedves szó, és az ember máris megtelt bizakodással.

Az intenzív szobán megint arra helyre tolták az ágyamat, ahol legelőször voltam. Eseménytelenül telt el az a 20 óra, amíg ott voltam. Az ápolónők itt mindig kedvesek, szolgálatkészek voltak. Az egyikkel még közös ismerőst is találtunk. Velem különben egyik alkalommal sem volt dolguk. Talán csak annyi különlegesség volt itt, hogy amikor az érzéstelenítő hatása elmúlt, a sok hanyattfekvéstől fájni kezdett a keresztcsontom, s erre kaptam fájdalomcsillapítót.

Most rendes ballonos katétert tettek be. Ez sokkal biztonságosabb volt, jobban lehetett vele mozogni. Egyszer meg is feledkeztem róla, hogy az ágyhoz vagyok tűzve, és a szekrényhez akartam lépni. Meghúzódott a cső, de jól tartott.

A negyedik műtét után csak fél éves szünet következett. Panaszom nem volt, de a sugármérés nem mutatott túl nagy intenzitást. Az orvos szerint éppen határértéken van, ha akarom, elvégezheti a bezárást, de nem javasolja. Továbblépés lehetne, ha még tovább felnyitná a húgyvezetéket, befelé a herezacskóban, úgy hogy a herezacskót külön-külön a herékkel két oldalra hajtja. Végül határozottan ezt a megoldást javasolta, és a bezárás gondolatától teljesen elállt. Egyetértettem vele. Befeküdtem, Továbbléptem az 5. kórterembe. L osztályos orvos. Kedves, sokat foglalkozott a betegeivel. Egyszer német medikusokat hozott és részletesen elmagyarázta az esetemet. Figyeltem mit mond. Ebből a magyarázatból tudtam meg a legtöbbet a befejezés kilátásairól. Ekkor merült fel bennem, hogy esetleg el fogok állni a bezárástól.

A korházi bent fekvés lecsökkentése érdekében most egy héttel előbb bementem vérvételre és vizeletleadásra. Igazából ez nem sok előnnyel járt, mert csak néhány napos várakozás után került sor a műtétre. Talán ez a beavatkozás tartott legtovább, de semmi különös nem történt. A vállam már rendbejött, jobban bírtam a kifeszítést. Talán annyi érdekesség volt, hogy most voltak legtöbben körülöttem, köztük egy fiatal arab orvos, akivel a többiek viccelődtek, például aktuálisan a körülmetéléssel kapcsolatosan. Érdekes, az intenzív osztályról nincs semmi emlékem. Voltam-e ez alkalommal ott, vagy megint visszahoztak a kórterembe, nem is tudom.

A műtét jól sikerült. A seb gyorsan gyógyult, hamar hazamehettem. A varratszedés közben J orvos meghallotta, hogy a szomszéd rendelő-szobában medikusok gyülekeznek. Megkérdezte tőlük láttak-e már remarszupializációt, és áthívta őket. Ott álltak körülöttem, köztük fiatal medikák, én meg kiterítve. Az orvos kezében a varratszedő ollóval magyarázott: szűkület miatt felmetszette a hosszában a húgycsövet, és kiterítette. Itt látható a mérete. Láthatják, hogy mekkora a belső kerület mérete, ebből ki lehet számítani mekkora volt az átmérője, stb. Mindezt kibírtam, pirultam-e közben nem tudom, de mindenesetre nem ájultam el szégyenemben.

A műtét után megint egy fél éves várakozás következett. Kontrollok alkalmával könnyen átment a legvastagabb katéter is. Sikerült lebeszélni az orvost arról, hogy egy időre bent hagyjuk, később arról is, hogy megvizsgálja az átjárhatóságot.

Az ötödik műtét után a visszazárás következett volna, de mialatt közeledett a ennek a műtétnek az ideje, információkat szereztem be a lehetséges lépésekről. Mérlegeltem az előnyöket és a hátrányokat, megbeszéltem a családommal is, és úgy döntöttem, javasolni fogom az orvosnak, a további műtétek elhagyását. Úgy vettem észre az orvos is megkönnyebbült. Rákérdeztem a hátrányokra. Nem okoz-e nagyobb fertőzésveszélyt a nyitott húgycsőbemenet. Megnyugtatott, hogy ennek az állapotnak semmi hátránya nincs azon kívül, hogy nem tudom magas sugárban lepisilni a kerítést, eltekintve az egyéb kellemetlenségektől. Abban maradtunk, hogy bármi változást észlelnék, bármikor felkereshetem.

A folyosón találkoztunk D orvossal, aki azóta is, mindig üdvözölt bennünket, ha találkoztunk. Most is megkérdezte, mi újság, voltam-e már bent, miben állapodtunk meg. Mondtam, hogy minden marad így, ahogy van. Azt mondta: helyes döntés. Kár volna csinálni bármit. Megemlítette, hogy az afrikai bennszülöttek nemzés elleni védekezésből csinálnak ilyen „műtétet”. És vígan élnek így.
Ha arra gondolok, hogy Merle leírja az egyik történelmi regényében, hogy egy tábornok azért halt meg, mert nem tudott pisilni, ez az állapot mégis csak elviselhető.

Az egész tortúra alatt a családom mindvégig mellettem állt. Bár nem voltam kritikus helyzetben, és ez a betegség, vagy ez az állapot nem jelent életveszélyt, felségem majdnem minden másnap jött látogatni. Az egyik orvos meg is jegyezte, hogy ő az a feleség, aki a legszorgalmasabban látogatja a férjét. Lányaimmal is gyakrabban találkoztam itt a korházban, mint máskor. Rokonok, barátok is meglátogattak. A gondoskodás alaposabb volt, mint amit a helyzet megkövetelt volna.

Feleségem az ellenőrzésekre is mindig elkísért, kivéve azt az egy alkalmat, amiről írtam. Szerencsére vezetni tudtam, de az is megnyugtató érzés volt, hogy ott ül mellettem.

Az első vizsgálat óta már csaknem eltelt egy évtized. Az utolsó vizit után urológiai vagy andrológiai panaszom nem volt, és remélem nem is lesz.

Kováts Andor

Találkozások:

A: első találkozás a rendelésen

B: második találkozás, tükrözés

C: hasi katéter

D: 1. osztályos orvos

E: 1. aneszteziológus

F: 1. operátor

G: 2. osztályos orvos

H: 2. aneszteziológus

I: 3. osztályos orvos

J: 2. operátor

K: 4. osztályos orvos

L: 5. osztályos orvos