…depi…”hapci tabli”…bordi…skizi…
Nem. Ez lehetetlen. Igen, tudom. A pozitív életszemlélet, ami majd segít…rajtram, rajtad és másokon. Akik BETEGEK.Poénosan kell felfogni..(?)
Számomra a betegségem neve(Borderline kór)-is rettenetet kelt bennem. “Határ”-eset…valahol az épelme és az őrület határa? Hiszen ez rettenetes. Nem tudom becézni, hiszen ki sem merem mondani.
Éltem mint minden egészséges ember. Nevettem…, sírtam…, éltem az életem. Férjhez mentem, feleség és anya lettem, három fiú édesanyja. Miből volt sok, mitől változott meg minden?
Egy tavaszi napon a padon ültem egy játszótéren, mellettem fiaim édesapja. Néztem a fiaimat, önfeledt játékukat és mosolyogni akartam. Nem tudtam. Lassan körbe néztem…és idegennek tűnt minden, a tavaszi zöld lombú fákra néztem…majd a lábam alatt meghajló friss fűre. Ami addig ujjongó érzést keltett bennem minden évben. Nem éreztem mást azonban, csak megmagyarázhatatlan ürességet…
Napok…ugyan az…ugyan az…-majd az ajtó elöttem, csak meg kell fogni a kilincset..és kilépni a folyosóra…le az utcára. Nem ment elsőre. Másodjára sem. Rettegés lett urrá rajtam…nem értettem mi történik velem. Féltem!
Nyári reggel. Egyre erőssebb fáradtság…nem tudok felkelni…talán nem is kellene…itt olyan jó…a takaró alatt. Menedék.(?)
“Nincs Menedék. Nincs mentség…nem érsz semmit…egy semmi vagy…nem dolgozol, csak itthon vagy…pfujjj..és közben sírsz , mert a gyerek zokni lyukas…és a rántás a leveshez oda kozmált..és a mosógép is elromlott….hát mi vagy te???!!…senki…egy semmi..”
Lista. Munkahelyek…azaz -”lehetségesek”. Nem vettek fel sehová. Ki mondtam a bűvös hármas-t, és nem kellek. Három gyerek, óvodásak. Nem jó nekik.
Hogy áll ez a pohár itt…nem jó…arébb rakom..de ott sem jó. Nagyon nagy a csend, hallgatnom kellene zenét. Nem..nem akarommm! Zavar. Félek.
Egy nyári napon azután összeomlott minden. Sírtam szakadatlan az ágyban ülve. Nem fájt semmim, de nagyon jó volt sírni. Soha többé nem akartam abba hagyni-annyira jó volt sírni. Férj idétlenül bámult rám, amolyan “ennekmegmiabajavanmostpfffff..” kifejezéssel az arcán. A húgom jött éppen. Látta mi történik. Azonnal orvost hívott. – “Miért sír?”-istenem ez milyen hülye kérdés. Csak. Jól esik. MUSZÁÁÁLY!!!!
Injekció és olyan gyógyszer amitől három nap kész kóma. Jelentkezni majd ám a szakrendelésen!!…
Ennek lassan 16 éve. A terápia pedig: Xanax és Rexetin. Lassan kerített hatalma alá…majd a társammá vált, létezni nem tudtam nélküle, mint jó szeretője nélkül nem tud létezni az ember. Megváltoztatott és birtokba vett.
Aluszékony lettem, csapongott a hangulatom. Pörgés és leállás között. Élet és nem élet között. Az ágy számomra csak alvásra kellett, hát erre ráérzett valaki és úgy döntött, kell neki a három fiam édesapja. Neki négy van…és ugye egyedül rossz…és ez a férfi bizony ráadásul nem is rossz. Csak meg kell győznie…kicsit ráerősítenien, hogy velem már soha többé nem lehet élni normális életet, hiszen én skizofrén vagyok. Elég naív-(buta)-és elhiszi.
Kórház…zárt osztály. 20-30 Xanax. Nem tudtam megmondani. A fiaim látogattak. Telefonok a férjemnek…jellegzetes ágymeleg csend-”A buszmegállóban vagyok….khmmm…”-semmi motor zaj, utcai hangok. Kicsit elfojtott ziháló lélegzet, és egy kicsi csattanás..majd mosolygós hangú további blabla. Segre pacsi…
Mindössze egyszer látogatott meg, akkor is napszemüveggel a szemén állt elém. Azt mondta, nem tudta hol van a pchihiátria.”- Látod…ott a szülészet…ahonnam a három fiút haza vittük egykor. Hát könnyen ide találltál volna…”- Azon a napon amikor én kórházba kerültem, összepakolta néhány dolgát és ott hagyta a házat. A fiúkat is. Néha “haza” ugrott és beobált némi felvágottat a hűtőbe nekik. Pénzt nem adott a kezükbe. Két 17 éves és egy 20 éves elég felnőtt már. A bankártyám nálla, vissza kértem üzenetben a húgom álltal.
Majd egy hónapig voltam kórházban. A nagyobbok fiam jött értem. Haza engedtek. A pizzériában, ahová “ezt az alkalmat megünnepelni” meghívtam a fiamat…ott telefonállt az édesapa a fiamnak. Csak kérdezett…hogy ki engedtek-e…és ki is kapcsolt….
Otthon. A fiaim kutatóan nézték az arcomat. Mennyire vagyok “bolond” vajon? Nem haragszom utólag sem rájuk, az édesapjuk élettársa ültette beléjük a kételyt épelméjűségem ellen. A reggelek voltak a leg borzalmasabbak, felkelni és menni dolgozni, vagy hétvégén itthon a feladatokkal szembesülni. Nem ment, és az alvásba menekültem, és ébredés után ismét az alvásba.
Vállóper. Én és Bordr-line mentem az utcán, karon fogva a bíróságra. Nem volt egy jó társaság, semmire nem adott választ, bármit kérdeztem “tőle”, nem adott semmi választ, csak rángatott, ide-oda lökdösött. Azt hittem soha nem lesz vége. Ma már tudom a válaszokat. Kutattam értük és ez meghozta gyümölcsét. Nem szabadott volna szednem a XANAX-ot- és bármilyen antidepresszánst- ilyen hosszú ideig, hosszú évekig! Nekem majdnem az életem ment rá. Szeretném, ha a sorstársaim élete nem így alakulna.
A pszichiátriai gyógyszerek erőszakos beadását megkérdőjelezik
