Kedves Olvasók!

Hol is kezdjem… 22 éves lány vagyok és pánikbeteg. Véletlenül akadtam rá erre az oldalra, érdekes történeteket olvastam. Először is 2 ember üzenet fogott meg igazán, akik ha olvassák ezt a levelemet, üzenem, hogy szeretném felvenni velük a kapcsolatot. Az egyik a 21 éves lány vagy fiú, aki ‘Én és a pánikom’ címmel írt, valamint a másik ember az, aki 25 éves és a ‘Félelem az élettől’ cikkét olvashattam. Kérlek benneteket, hogy írjatok ide nekem és megoldjuk a kapcsolatfelvételt. Azért szeretném ezt, mert magamra ismertem a szavaitok alapján, hasonló gondokkal küszködök.

A történetem:

Az egész pánik dolog úgy 3 éve kezdődött, amikor is először éreztem kisebb szorongásokat. Félelem a semmitől, szorító érzés a mellkasomban, a lelkemben, verejtékezés. Ezt le tudtam küzdeni, néha-néha kedélyjavítóval enyhítettem a rosszullétet. De ezek még nem voltak vészesek, csak múló rosszullétnek tekintettem, a stresszes életem miatt. Suli stb… Aztán el is múlt a bajom, tavaly jelentkezett újra, csak keményebben. Xanaxot szedtem, de nem rendszeresen, hanem alkalmanként. De attól csak depressziós lettem, nem tett jót. Sírtam idegemben, hogy nem tudom legyőzni ezt a fájdalmat a lelkemben. Természetesen mindent elolvastam az interneten erről a betegségről, azt mondják az orvosok, hogy ennek a kiváltó oka valami nagy trauma az életben. Nekem édesapám meghalt 4 éve, én erre fogom. Azonban már lezártam az életemnek azt a szakaszát, elengedtem apát, mégis rosszul vagyok. Lehet hogy rosszul gondolom és igenis még ragaszkodom a múlthoz?Valahol mélyen elrejtve még nem engedtem el? Csak erre tudok tippelni, mert más rossz dolog nincs az életemben. Eddig meg tudtam magam önkontrollal gyógyitani, mondtam magamban, hogy “semmi bajom az életben, anyával imádjuk egymást, van annyi pénzem, hogy az alapvető dolgokat megteremtsem magamnak, senkire nem vagyok rászorulva, helyes vagyok, és egyetemre járok, jók az eredményeim, nem panaszkodom a férfiak terén sem, erős kötelékek vannak a barátimmal, sok emberre számithatok.” Ettől jobban lettem még ugy fél éve. Most már ez sem hat. Mondhatni eddig ritkán voltak rohamaim, ugy heti 2x. Amikor túl tettem magam rajta, egy pár napig én voltam a világ legboldogabb embere. Csak ujra és ujra eszembe jut és várom a rohamot, ettől ideges leszek és bizony rám is tör a roham. Magamnak generálom!

Azért kerestem rá most ujra fél év után a betegséggel kapcsolatos oldalakra, mert tegnap volt egy hatalmas rohamom. Sokáig tartott és a nyugtató sem hatott. Ez nagyon aggaszt. ÉS egész nap erre gondoltam, tönkre tette a napomat, mert azt várom ebben a percben is, hogy mikor tör rám, és ezennel milyen tünetei lesznek. Elég egy gondolat és már nem kapok levegöt. Csak azt nem értem miért kell ezen filóznom minden percben? Én idézem elő a rohamot!!! Saját magamnak csinálom a rosszat.Hagy meséljem el a tegnapi rohamom, nyugodtan olvassátok, nem volt csúnya, csak nekem lelkileg Egész nap rossz volt a közérzetem, rossz előérzet, magány, unalom, szabin voltam épp, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Na estére be is pánikoltam rendesen. Egy barátommal lakom, aki ráadásul elég zárkózott és nem nagyon akartam neki elmesélni, mert mint mindenki más, én is szégyellem, félek, hogy flúgosnak tartanak. Ezért felhivtam édesanyámat, 3 ora hosszát beszéltünk telefonon, megkértem, tartson szóval, mig hat a nyugtató. Nem nagyon akart hatni, telefonálás közben is izzadtam, verejtékeztem, hányingerem volt, és éreztem hogy ha picit is kisebb lenne az akarateröm, elveszitem az önkontrollt. Féltem. Nagyon féltem. Néha néha nehezebben vettem a levegöt, na erre mégjobban izgultam, még rosszabbul lettem. Aztán bevettem még egy fél altatót, amire jobban lettem, rávettem magam, hogy a barátomnak elmondjam a gondom. Jó le is szidott, hogy miért titkolom?? Ezt meséljem el másoknak, legalább a legközelebbi barátaimnak, hogy ha valami bajom van, akkor tudjanak segiteni. Még azt is mondta, hogy ha megfázol, elmész orvoshoz, felir gyogyszert és elmulik. A lélek is ha fáj, vagy az elme, el kell menni orvoshoz és segit. Azért van hogy segitsen. Ja mellesleg nem voltam sosem dokinál, mert anyukám tapasztalata az volt, hogy egyböl gyohyszerrel tömnek, én pedig nagyon gyógyszerellenes vagyok. Gyűlölöm a nyugtatót és társait, de ha muszáj akkor muszáj. Most hivjak mentöt? Menjek az ügyeletre? Belémnyom egy csomo nyugtatot, az éjszakát a kórházban töltöm és másnap ugy mennék haza, hogy ismét vereséget szenvedtem.. Gyúrnom kell az akaraterőmre, muszáj. És legyőzöm ezt az átkot, mert több vagyok én annál, hogy pokol legyen az életem.

Arra is gondoltam, hogy azért a mostanában gyakori roham, mert sokat változott nyáron az életem. 17 éves korom óta dohányzom és most 5 évre rá leszoktam. De el sem hiszitek milyen könnyen Úgy voltam vele, hogy a következö szálat már nem fogom elszivni. Ez volt a legnehezebb. De nem szivtam el, és azóta semmi Nagyon büszke vagyok magamra. Aztán elkezdtem diétázni, egészégesen élni, futok, stb. Lehet hogy túl sokat vállaltam? Jól vagyok, egészégesnek érzem magam, a testem virul, azonban kicsit mintha fáradt lennék.

Szerintetek menjek dokihoz? Ha úgy megyek oda, hogy beszélgetni szeretnék csak, és ha fel akar irni valamit , akkor sarkon is fordulok és elmegyek, akkor egy próbát megér, nem? Már nagyon vágyom rá, hogy kipróbáljak egy pszichológust. Hátha tud szavakkal olyat mondani, vagy kinyitunk egy kaput, ami el van bennem rejtve és rájövök valamire.

Most abban reménykedem, hogy ha szeptember közepén elkezdödik a szemeszter, akkor le leszek foglalva mindennap és nem fogok gondolkodni. Most is szerintem azért lettem rosszul, mert túl sok volt a szabadidöm, volt időm gondolkondi. Ki kell vernem a fejemből még a gondolatát is ennek a hülyeségnek!!

Mindenkinek sok sikert a gyógyuláshoz és rengeteg akaraterőt!!!

És kérem az előttem írók valahogy segitsenek, hogy felvegyük a kapcsolatot! Még sosem beszélgettem pánikbeteggel és ez sokat segitene, hogy nem vagyok egyedül!