VAK tyúk is talál szemet
Sikeres vesekő műtétemet követő 3. hónapban kaptam egy levelet az urológiáról, amelyben az állt, hogy saját érdekemben keressem fel őket. A találkozón hárman vártak rám, az osztályvezető főorvos, egy másik, aki megműtött, és maga a nagy tekintélyű professzor, aki magas kora miatt már csak tanácsadóként és szakértőként látogatta az intézményt. Mikor a kiírt időpontban beléptem a főorvos úr szobájába, épen valami nagy tanácskozásban voltak. Kezelőorvosom hozzám fordult, és hogy a megkönnyítse a várakozást, röviden csak ennyit mondott:
- magának vesetbc-je van! És visszament a másik két halkan beszélgetőhöz. Hamarosan befejezték a tanácskozást, és hozzám fordulva azt mondta a főorvos:
- Mivel kevés a férőhelyünk, nem akarjuk visszavenni az osztályra, mert egy újabb laboratóriumi vizsgálat eredményét csak hónapok múlva kapjuk meg. Ezért úgy döntöttünk, hogy átküldjük a SOTE ilyen betegségre szakosodott, járóbeteg rendelésére további kezelésre.
Hát nem voltam valami nagyon feldobva a fejlemények ilyentén való alakulásától. Aztán visszagondoltam az utolsó kórházban eltöltött napjaimra, és eszembe jutott, hogy reggel, amikor jöttek a „vérszívók” – a laborosok, elfelejtettek vizeletmintát venni az ominózus vizsgálathoz. Én, buzgómócsing, utánuk szaladtam és figyelmességem jutalmául kaptam egy fiolát, mint nélkülözhetetlen munkaeszközt. Gyorsan elvégeztem ezt a kis dolgot, és az eredményt visszaszármaztattam a munkaadómnak. Egy fél óra múlva kimentem a folyosóra, ahol már nagy sürgés-forgás volt, új betegek jöttek, takarítottak, reggelit hoztak. Ebben a nagy lármában alig hallottam meg, hogy valaki halkan odaköszön nekem. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Mikor megint hallottam a halk hangot, jobban körülnéztem, és kit láttak meg szemeim? Igen, eltalálták! Reggeli ismerősöm, a kis kémcső árválkodott ott, az ablak alatt a földön, fedetlen fővel a hideg téli időben, egy nagy, sokrekeszes ládikában, Visszaköszöntem a kis hozzám tartozónak, (láttam, hogy valami filctollal rá volt írva a betegágyam irányítószáma) és továbbmentem. Idáig nem is törődtem ezzel a kis közjátékkal, de most eszembe jutott. Hátha ekkor jutott bele valami szennyeződés, – még bele is köphettek! Ez már soha nem fog kiderülni, de azért él bennem a gyanú, ugyan is ezután többször is csinálták nekem ezt az u.n. Koch próbát, de soha többé nem lett pozitív!
Folytatva az eseményeket, kimaradásból visszatérő kiskatona pontosságával megjelentem az ambulancián. Elhanyagolt, különálló, – emlékezetem szerint három emeletes kaszárnya volt. Itt találkoztam először a jókedélyű szakorvossal, aki mint egy tiszteletbeli konzul, úgy látta el a feladatát. Gondolom púp volt a hátán neki ez a – csupán orvosság felírásra korlátozódó – munka az egyetemi praxisa mellett. De mérgező anyagokat csak szakorvosnak szabad fölírni!
Kölcsönösen kicseréltük a megbízó levelünket. Az övében meg volt jelölve a szedendő méreg neve, adagolása, és mellékletként kis papírstanecliben töménytelen fehér tabletta, a világhírű szovjet gyógyszeripar terméke. Se doboz, se leírás, se ellenjavallat. Azaz még sem így volt egészen. Úgy, ahogy a krimi-filmekben látható, hogy az elfogott gazfickónak felolvassa a „jó” rendőr: Joga van hallgatni, ügyvédet hívni … olyan formában közölte velem a doki, a várható mellékhatásokat. Olyan sok volt, hogy talán egyszerűbb lett volna csak azt mondania, hogy mire nincs. Mint később meglátjuk a szerepét, e mellékhatások közé tartozott a látászavar is. Na, a fenyegetésektől betojva, két hétig figyeltem, milyen változások lesznek rajtam, de semmit nem tapasztaltam. Kint sütött a gyenge télvégi nap, az emberek az utcán siettek a mindennapi munkájuk után, a parkokban gyeses mamák pletykáltak egymás közt, fél szemmel ügyelve a hintázó, homokozó utódokra. Így bennem sem maradt félsz az ismeretlentől. Úgy fél év elteltével, elkezdett a látásom romlani. Olyan érzésem volt, mintha egy vízcsepp került volna a szemembe. És itt jön az első tanulság, ami miatt belefogtam e kis írásomba:
A gyógyszerek mellékhatása nem csak közvetlenül a szedés megkezdése után keletkezhet. Ez az idő kitolódhat fél- egy évre is!!! Ne sajnáljuk a fokozatos ellenőrzésre fordított időt!
Na, én nem sajnáltam. Elmentem a szemorvoshoz panaszkodni. Kikérdezett, így tudomást szerezhetett többek közt arról is, milyen gyógyszereket szedek. De ő nem ismerte a – most már kimondhatom a méreg nevét – surál szemkárosító mellékhatását. És itt jön a második, egy kicsit félve kimondott tanulság – nem akarom megbántani a lelkiismeretesen munkájukat végző orvosokat –
Az orvosoknak ismerniük kell legalább a szakterületükhöz kapcsolódóan, milyen gyógyszerek lehetnek ártalmasak a betegeiknek.
Nos, az én esetemben valami gyorsan múló szemgörcs (pontos meghatározására már nem emlékszem) volt a diagnózis. Ennek megállapítását bizonyára befolyásolta; vallatásom közben beismertem, hogy abban az időben készültem a nyelvvizsgámra, és a tanulás sokszor belenyúlt a késő éjszakába.
Ez arra az időszakra esett, amikor elkezdődött a magyarok újkori nyugati portyázása. Trabantommal Bécsig merészkedtem, ott lovat, – helyesbítek autót váltva, egy barátom vitt tovább kéthetes túrára. Közben lelkiismeretesen, marékszámra szedtem a mérget, nem gyanítva, hogy evvel kockára teszem a szemem világát. Mikor Bécsből hazaindultunk, a gyenge látásom kiegészítésére a velem utazó Igenem (akinek nem volt jogosítványa) változó hangerőségű, néha páni félelmet sugárzó szóbeli irányítására támaszkodtam. Egy cél vezetett, haza kell jutni! Az autópályán aztán ideiglenesen megoldódott a problémám, beálltam két kamion közé, és evvel a díszkísérettel sikeresen elértünk Budapestre, majd haza. Első utam a Mária utcai Szemklinikára vezetett, természetesen gyalog, mert akkor már a túloldali közlekedési lámpa színét is alig láttam. Mikor a kórházi vizsgálatkor kiderült, hogy csak táblázat első, legfelső számát tudom leolvasni, már haza se engedtek, úgy hozott be utólag az Igenem, pizsamát, és fogkefét. A diagnózis azonnal készen állt: surál toxikózis, surál mérgezés. Azért, hogy minden más lehetőséget kizárjanak, egy sor vizsgálaton mentem keresztül: koponya- és mellkas röntgen, fogazat ellenőrzés, ideggyógyászati vizsgálat, és mind-mind vádlón, wellsi bárdként mondták: te tetted ezt surál!
Egy hónapig élveztem a klinika vendégszeretetét. A gyógyulás érdekében számtalan szemgödörbe szúrt injekciót és szemcseppet kaptam, melynek eredménye képen a jobb szememmel az első négy, a bal szememmel az első három számot le tudtam olvasni. Ezután gyógyítóim széttárták a kezüket, ezt tudtuk csinálni és hazaküldtek.
Az anyámtól (idén 94 éves) örökölt erős, sokat kibírt szervezetem azonban nem elégedett meg ennyivel, szép lassan elkezdte megreparálni a sérült látóidegeket. És láss csodát, egy hónap múlva a kórházi ellenőrzéskor a jobb szememmel teljesen, a bal szememmel egy kivételével végig tudtam mondani a vizsgáló tábla számait.
Kezelőorvosaim nagyon örültek az eredménynek. Évente egyszer látogasson meg minket ellenőrzésre, hallottam az utolsó utasítást. Búcsúzáskor a kezelőorvosom ravaszkás mosollyal az arcán a fülembe súgta: „Találkozunk mi még ne féljen! Na nem most, hanem majd csak évek múlva, amikor az a mostani vizsgálatok során felfedezett szürkehályogocska a szemfenekén felébred, nagyot nyújtózkodik és növekedni kezd!”
Sajnos igaza lett! Ez megint egy külön történet, amit most nem írok meg. Majd a következő pályázatra! :-)))
Civilke
Tisztelt Civilke!
Látom, nem most írta ezt a történetet. Sajnos velem is hasonló eset történt, ezért, ha lehet, meg szeretném Öntől kérdezni, hogy a Mária utcában melyik orvos kezelte? Fontos lenne nekem.
Válaszát előre is köszönöm.
E-mail címem: izus80@citromail.hu