Az én pánikbetegségem 10 évvel ezelőtt kezdődött, mikor egy halszálka a torkomon akadt. Nem fuldokoltam, kicsi szálka volt, de gégész szedte ki. Utána nem volt semmi panaszom, hanem hetekkel később azon vetem észre magam, hogy halat egyáltalán nem merek enni, húst megint nem, mert mostmár félek a csonttól is, később napi szinten csak úgy hirtelen leizzadtam, rosszúl lettem, remegtem, szúrt a mellkasom, iszonyatos halálfélelem jött rám. Mikor ez tarthatatlan volt, neurológus szakorvoshoz fordúltam, aki gyógyszereket írt, ami használt is, de önszántamból elhagyatm őket, hiszen nem akartam gyógyszerfüggő lenni.

Sajnos később vissza kellett többször mennem az orvoshoz mert már szilárd ételt sem mertem lenyelni. Lefogytam.

Az utóbbi években kicsit jobban éreztem magam, persze volt hogy orvost kelltt hozzám hívni mert azt gondoltam szívinkfartusom van.

Most pár napja megint semmi nem  eszem, egy ici pici falatot is úgy érzek a torkomon akadt, és nem merek nyelni, na akkor sem pánikba. Bebeszélem magamnak hogy a torkom kicsi zúgában ott van valami ami megakadt.

Ez már olyan szint hogy arra koncentrálok mikor nyelek, mikor nyelek félre. iszonyú, a nyelsi reflexed figyeled.

Diplomás ember vagyok, tudom hogy ezt magamban kell legyűrni, de gyógyszerek nélkül nem megy.

A múltkor süteményt ettem, abban is találtam meggymagot, pont én, na otthagytam egyből. Ha kicsi csontszilánkot veszek észre valamiben, ott hagyom. Most lekvárt ettem, most is azt érzem a torkomon akadt.

Nem akarok így élni, és nem akarok gyógyszerfüggő lenni! Gyereket szeretnék még.

Gyenge idegzetű vagyok amúgy is, streszes az életem, de ezek a pánikrohamok amit mostmár megint naponta többször átélek, senkinek nem kívánom. Nem merek egyedl itthon maradni, nem merek az utcára kimenni.

Menjek pszichiátriára? Mert lassan oda kerülök, vagy éhen halok.