Egy nyolcvanöt éves bácsit hoztak át Deszkről, a szanatóriumból. Teljesen zavarodott volt. Nem beszélt senkivel csak egész éjjel kislányát, Rózsit szólítgatta. Persze ettől aludni! Az ágyba kikötve biztos nagyon nehezen telt neki is az éjszaka. Másnap bejöttek a lányai és kérdezték, hogy aludt az apukájuk? Mondtam nekik, Rózsikát szólongatta egész éjjel. Pista bácsi továbbra sem állt szóba senkivel sem. Gondoltam, próbát teszek. Mivel tanyasi ember volt világ életében, kezdtem a beszédet a malacokkal, hogy mi van azokkal, míg ő bent van. Természetesen a nyelve megeredt ettől és mesélt. Rózsi és Jolika, a két lánya intézi most csak az állatokat. Közben levették a szíjakat a kezéről és most jött a csoda! Pista bácsi már hetek óta orvosi kezelés alatt állt és nem igen sétált vagy álldogált. Leánykái féltő szeretettel támogatták apjukat, aki odajött hozzám és a többi rokona felől érdeklődött, akik a szikben, a nyomáson meg a falu végén éltek. Belementem a „játékba”. Végigkérdeztem az általam ismert összes ismerőst ángyikától a keresztapán keresztül a nászasszonyékig.

Kegyes hazugság volt. Pista bácsi már egy órája állt és beszélt velem. Mondom, állt! – én ültem az ágyam szélén. Még puszit is kaptam tőle! Beszéltünk a vasárnapi misékről, mennyire nem siettek akkoriban az emberek a mise után haza. Jót beszélgettek a templom előtt mielőtt ebédelni mentek volna. A két leányka mondta, megyek velük mert visznek az apjukkal haza. Szeret? Én úgy érzem az. Jézus adta és én, csak gyarló ember továbbadtam.