ezt a jó hosszú gondolatsort nemrégen írtam le valahova… a levelek a terapomhoz  részhez…

és nem tudom miért, de eszembe jutott, itt is megmutatom…

Borderline? vagy nem? vagy csak valaki, aki megjárta a pánikot, depressziót, öngyilkosságokat? legfeljebb… hülyébbnek alighanem nem néztek, mint amilyen vagyok… még ha zavaros is, amit összehordtam benne, előzmények nélkül.

érzések és gondolatok hálójában… mert mondanom kell. mindegy. én vagyok. ez is, itt is én vagyok.

kinek mondjam? senkit sem érdekel…

vagy igen, de szerintem már unalmas lehet.

mit jelent, hogy bordi? hogy semmit sem jelent? magának… nekem… a pszichiátriának… másoknak…

nagyon is jelent. de… talán mégsem ért.

mert jelent információt, előre jelzést, tájékozódást, jellemző reakciókat és érzéseket… viselkedéseket…

átlagban.

és mit jelent még?

maguk… és mi.

ezt is jelenti.

valahova az embernek és többnyire mindenkinek tartozni kell. eszembe jutott ma reggel még gyerekkori csoporthoz tartozásom.

mindenki vagy a fradinak vagy a dózsának vagy mondjuk az mtk-nak drukkolt. soha nem érdekelt a foci.

és aztán körülnéztem. nyilván a számomra megfelelő referencia csoporthoz csatlakoztam… miközben azért az osztályban eléggé peremember voltam… kizárt… ó igen az irígységtől… a társadalmi hovartartozás… olyan meg nem volt. csak a kizártság. és el kellett romlani ahhoz később, hogy hozzájuk tartozzak… amikor bepiáltam, és cigarettáztam… és lógtam. na, akkor már tartoztam hozzájuk… és nem piálok, és nem lógok… de a cigitól nem szabadulok. 27 éve…

és túl duci voltam, így a fiúk sem kedveltek. majd lefogytam… de azok a fiúk akkor sem kedveltek. mások már igen… de azt meg már nem hittem el. :-/ pedig nagyon szép lány lettem, addigra, később méginkább… arra lett volna szükségem, hogy ezt megéljem. mikor már a hülye első férjemmel voltam volt egy fiú… duci, de végtelen aranyos. aki nagyon is éreztette velem, hogy “csodálatos” vagyok. sosem jöttünk össze. én férjnél… nagyon fiatalon… nem mertem elmenni a randira akkor még nem volt mobil… így el lehetett tünni… eltüntem… eltünt. de nem felejtettem el.

de ott tartottunk, hogy bordi.
hasonló a dolog. annyiban, hogy azután, hogy megkaptam eme drága dg-t… elkezdtem úgy is viselkedni, mint … mi.

és a mi… az befogadott.

így valójában rejtély, hogy tényleg az vagyok-e. de tartozom valahova.

mert az egyházból is kilógtam… mert é nem csak dumálok. én teszek is, én dinamikus vagyok, és a csak beszéddel nem elégszem meg. most mondhatná, hogy megcselekszem.
igen. és seggbe is rúgtak miatta, nem egyszer.

mert a szegényt, aki nyomorult volt, nem hagytam magára… hanem befogadtam, mert Krisztus azt modta fogadjuk be… és senki sem gondolta, hogy köztünk semmi sincsen… pedig nem volt. tini koromban szerelmes voltam belé… de addigra már sok mindenen túl voltam, mire magam dönthettem arról kinek hogy segítek.

aztán a gyerekek. … fogalmam sem volt róla, hogy nevelésért pénzt adnak.
és az egyház… ó igen… Krisztus népe… csak nézett és nem értett egyet… hogy befogadok. … hogy én megint teszek… hogy nekem a Szentírás cselekvést is jelent… :-/

így volt, hogy kitaszítottként léteztem közöttük. aki lát dolgokat, és ért dolgokat… és CSINÁL! dolgokat.

és az adjatok…
amikor kutyákat tenyésztettünk/tem… és volt egy kis pénzem (Istenem! az csak egy rövid idő volt… túúúúl rövid. ) és adtam… az egyháznak is… és másnak is, akinek nem volt. és értelmes ajándékot tudtam venni a szüleimnek… anyámnak… ami nem volt olcsó, de olyan volt, amire vágyott… karácsonyra…
és a barátnőmnek… telefont… mert neki nem volt módja rá, de szüksége igen… neki legutóbb azt a roncs autót adtam… akkor is adtam, amikor a seggem már ki volt a gatyából…

és emlékszem MN-nek is mindig kifigyeltem a kívánságait… és egyszer MN azt mondta… én vagyok az első, mindig, aki tudja, mikor van névnapja, szülinapja… és az ajándékaim még mindig ott vannak… a váza… vagy a tésztacsináló gép.

és ilyen szegények ennyien, mint most… nem voltunk soha. és nincsen már támogatás… csak én vagyok… és bajban sokszor…

első házasságomban azért fogytam le, nagyon, mert nem volt mit ennem… ennünk. de akkor nem voltak ott a gyerekek… mi még akár éhezhettünk is, ahogy éheztünk is. a szó szoros értelmében. pedig… ott voltak a szüleim. egy emelettel feljebb… és nem vették észre, csak már akkor, amikor nem tudtam munkába menni… mert éjjel nem hagytak aludni (a férjem és a barátai, … mert mondjuk ők kártyázni akartak)… és nem tudtam kajálni… és csak fogytam, fogytam, fogytam…

ki figyelt rám?????????

aztán valamelyik nap… körülnézek itthon magam körül… és azt látom: senki, de senki nem kíváncsi rám és nem is figyel rám. 
nekem kell kíváncsinak lennem… nekem kell figyelnem… NINCSEN SENKI!!!!

és akkor megint itt van. mit jelent az hogy bordi?

tartozni valahova… valahova, akik befogadtak a furcsaságaimmal együtt…

sosem éreztem magamat üresnek. számomra az csak akkor vált ismeretté, amikor a gyógyszerek elvették az érzéseimet… sosem bántottam magamat azelőtt… igazán sem meggondolatlan szexuális kapcsolataim nem voltak, sem drog… alkohol is csak kamasz koromban… egy kis ideig… nem vezettem veszélyesen… nem mosódtak össze valójában az énhatáraim…

és mégis… úgy kezdtem viselkedni… és sok mindent úgy érezni…
fradi, vagy dózsa vagy mtk???? 
csoport, aki befogad…

és akkor jön… a maguk… és a mi… 
a maguk és az én…

és nem ez is és az is… pedig de.

az az érzékenységem ami a gond, az az előny is… az az empátia… ami szétszakít… mert szét… kivel is érezzek együtt, mikor ezt is azt is megértem????… mindkettővel…

gondolkodtam… ki lenne az, akivel nem tudnék… azt gondoltam a gyilkossal… és ez sem igaz. mert sok mindent meg tudnék érteni belőle…

és a legjobban avval a gyilkossal tudnék együttérezni… aki engem öl meg. és azt gondolnám, hogy a világon ő szeret a legjobban. mert megszüntetné ezt az ént…
ezt az ént… akiről tudom, hogy igen is többen kedvelik, mint nem. de aki mégis egyedül van. és nem azért mert nem lehetne társaságban…

hanem azért, amiért a 30 éve praktizáló orvos is azt mondja… soha, de soha nem találkozott ilyennel… csakhogy ő szereti ezt az ilyent… engem.

hányan tudnak annyira szeretni, ahogy én tudtam??? maga szerint ez valami patologiás dolog… bizonyára az… abból a nézőpontból biztosan… az enyémből csak annyi, hogy ennek ereje sokat adott… és sokat elvett… hogy igen is makaccsá is de kitartóvá is tett… gyengévé is és erőssé is… érték is és óriási hiba is… mindez egyben.

DD mondta… a zsenialitásom szerinte abban rejlik (meglepődtem amúgy annak idején ezen), hogy az érzelmek olyan skáláját… árnyalatait ismerem, élem, amihez a “közönséges halandónak” dunsztja sem lehet… azt mondta… olyan vagyok, mint az a festő… aki egy színnek 300 árnyalatát ismerte és tudta megfesteni…

nem tudom miért is írtam mindezt… mert senki sem kíváncsi ezekre… nem tudom… nincs időm elmondani… és talán sosem fog szóba kerülni… így sosem jut majd el magához…

de nem is számít… hiszen mi csak dolgozunk… és közben nem vagyok. mert mások vannak, meg az élet van… és annyira mindegy…

és azt hiszem a statisztikai átlagnak is meg van az az egyedüllét élménye, mint nekem, csak esetleg nekik kevésbé vagy ritkábban kínzó… vagy … jobban ki tudják tölteni. és azt hiszem ez nem egyenlő a magánnyal…

hmmm. ez is egy érdekes kutatási téma lehetne számomra… :DDDD 
persze… ehhez is kicsinyke vagyok. pedig érdekelne… vajon az átlag ember hogyan bánik evvel???? de mondhatnám úgy is: hogyan bánik el???

sorry…

írnom kellett… ha már nem mondhatom… ha nincs annyi idő, hogy mondani tudjam…
és gazdagítom vele itt ezt a fórumot… esetleg az ide látogató kiváncsibb szakikat…

és a leg borzasztób… nem szeretem magamat. nem szeretek ilyen lenni… pedig végig arról írtam… hogy tulajdonképpen én igen is jó vagyok… de nem.
nem jó kilógni mindenhonnan…

még a mi-ből is…

íme… egy rész az ÉN-ből