Az egész tulajdonképpen, még 2009 Szilveszterén kezdődött, amikoris elhatároztam, le kell fogynom, de azonnal. Elég nagy túlsúllyom volt, a 160 cm-hez képest 89 kg volt! Úgy éreztem, nem mehet ez így tovább és muszály valamit tennem ahhoz, hogy ne legyen valami komoly dolog belőle. Szóval szigorú szénhidrát és kalória szegény étrendet vezettem be magamnak úgy egy hónapon keresztül. Meg is lett az eredménye,  – 7 kg -mal és 7-7 cm-el lettem kevesebb, a mell, derék és csípő méretem mérésekor! De sajnos csak a testsúly csökkenése, az elért nagyszerű eredmény ellenére még mindíg nem volt elég ahhoz, hogy ne jöjjön el az a bizonyos nagy baj…

Február első hetében, munkába menet leszállás közben egyszerűen leestem a buszlépcsőről. Igazából nem is értettem, hiszen az egyik pillanatban még láttam az előző leszálló ember hátát, a következő pillanatban már lenn is voltam a busz mellett a földön. A többiek segítettek felállni, egy kicsit ugyan fájt a sípcsontom, amit beüthettem, de egy jót nevettünk az egészen és mentem tovább. A munkahelyemen az íróasztalomnál ülve, -kb reggel 8 után nem sokkal- egyszer csak úgy éreztem, hogy kiszakad a jobb vállam a helyéről. Gondoltam, biztosan valami múló görcs, mindjárt elmúlik…. De nem, egyre lejjeb és lejjebb kúszott a fájdalom, úgy éreztem ólomsúllyal nehezedik a karom egyre jobban. Pár pillanat múlva, mikor már zsibbadást éreztem és megláttam felduzzadt elkékült kezemet, éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Gyorsan próbáltam segítséget kérni a munkatársaimtól. Akkor még egy pár lépést tudtam tenni feléjük, de valószínűleg valami nagyon rosszat láthattak rajtam, mert azonnal leültettek és kérdezték mit érzek, rosszul vagyok-e. Akkor már a lábam is ólóm súllyal nehezedett egyszerűen a jobb oldalamat nem tudtam mozgatni, hiába akartam az agyammal “mondani”, hogy mozdulj, egyszerűen nem ment. A beszédem lelassult, nehezemre esett beszélni, a gondolataim mintha egy vattába lettek volna dugva, a “minden mindegy csak ki ebből” érzés és a “most mi lesz” pánik uralkodott el rajtam. Kétségbeestem, hogy most mi lesz, hogyan tovább… . A többiek azonnal hívták a mentőket, akik az én érzetem szerint gyorsan megjöttek. Szerencsére az eszméletemet nem veszítettem el, végig magamnál voltam, csak nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam. Kérdeztek, mit érzek,  emljem fel a kezem, lábam (nem bírtam mozdulni sem) megmérték a vérnyomásom, az addigi alacsony (100-110/50-60) helyett 180/110 volt, a pulsusom 110 re emelkedett. Azonnal hozták a hordágyat és szirénázva elvittek az éppen ügyeletes ilyen betegségekre is szakosodott kórházba, ahol a gyors betegfelvétel és koponya CT után rögtön felvittek a kórterembe. Itt megkaptam az azonnali kezeléseket, infúziót kötöttek be, injectiókat kaptam és nem sokkal ezután szerencsére el tudtam aludni.

Amikor felébredtem már egy kicsit jobban voltam.  A legelső amit éreztem, hogy nagyon kellene Wc-re mennem, de a végtagjaimat még mindig nem tudtam mozdítani. A nővérek lelkiismeretesek, emberségesek voltak, szakszerűen láttak el, a fürdetést és a többi ápolást is beleértve, mindenben segítettek. Telt az idő, óráról órára, napról napra egyre többet javultam. Nem nagy célokat tűztem ki magamnak, csak nagyon akartam újra az alapvető tevékenységeimet magam elvégezni,         (ivás- evés önállóan, Wc használat egyedül, mosakodás, öltözködés önállóan, mozgás, végtag használat kéz, láb emelés járás) önállóan segítség nélkül. Az kezelőorvosom elmondta az általuk felállított diagnózist, ( Agyi infarktus- Agyi Stroke) amit már sejtettem, de nem hittem el, hogy ez velem is megtörténhet. (Anyukámnak volt egy szívinfarktusa, apukám diabéteses volt, azonkívül keringési és magas vérnyomás valamint koleszterin problémái voltak.) Nekem nem volt magas vérnyomásom, igaz túlsúlyos vagyok és keveset mozogtam, nem sokat de rágyújtottam néha, nem ettem nehéz és zsíros ételeket, nem fogyasztottam alkoholt, cukorbetegségem nem volt, magas koleszterinszintemről nem volt tudomásom, úgy éreztem, nem folytatok annyira “durva- életromboló ” életmódot. Ezek a csúnya, fenyegető dolgok  velem nem történhetnek meg gondoltam egészen addig a napig . És mégis! Nagyon nehéz mentálisan is feldolgozni a történteket, olyan mintha valami rossz álom lett volna. Sajnos a valóság visszazökkent, a nehezedő, még mindíg nem tökéletesen functionáló végtagjaim, a memória zavarom, a szavak, gondolatok lázas keresése a fejemben, az eddigi IQ szint (teszten mért )-számomra döbbenetes- romlása (-7), az itthoni bekorlátozott mozgási és mentális lehetőségek néha elkeserítenek, de arra gomdolok, lehetett volna rosszabb is. Ha nem csak részlegesen és átmenetileg, hanem teljesen és tartósan lebénulok,  46 éves koromra. HÁLÁVAL és KÖSZÖNETTEL tartozom legközelebbi hozzátartozóimnak, kitartó türelmes páromnak, lányomnak, a barátaimnak, akik végig mellettem voltak és mindenben segítettek, úgymint lelkiekben és fizikailag is. Valamint köszönetemet és hálámat fejezem ki az OITI Stroke osztály dolgozóknak, a lelkiismeretes és szakszerű munkájukért, ami nélkül, most nem tudnám ezeket a sorokat megosztani mindenkivel, akit csak érdekel ez a téma akár betegként vagy hozzátartozóként, de akár orvosként is!  Hálát adok Istennek, hogy sikeresen túléltem ezt a szörnyű időszakot. Most keresem a kapcsolatot azokkal a betegekkel, vagy  szervezetekkel akik hasonló problémával küzdenek. Döbbenten láttam, hogy az osztályon több olyan fiatal korosztályú beteg volt akik hasonló problémával küzdöttek mint én is. Szeretném felhívni minden embertársam figyelmét erre a korunkban rohamosan terjedő betegségre, ami sajnos nincs tekintettel sem a társadalmi viszonyokra, sem az évek számára. Köszönöm, hogy megoszthattam a gondolataimat másokkal is.

Üdvözlettel: Pitszi