Kisvárosom zeneiskolájában tanítottam azon a délutánon. A tanuló újból, és újból eljátszotta a feladott darabot, s a hibás hangokat beénekeltem neki. Tudtam kívülről minden hangját a kottáinak, s így tekintetem pásztázta az ablakom előtti tér történéseit.
Előttem a törött harang emlékeztetőjét a háborús emlékeknek, balra a városháza méltóságteljes épülete, s jobboldalon a református nagytemplom. Nicsak mit látok! Egy ember dülöngél a templom előtt biciklijével. Úgy tűnik részeg. A járda melletti akácfába belekapaszkodik, egy ideig tántorog, majd összecsuklik. Pont jó helyen dőlt ki a mámortól! -gondoltam. A járókelők nézik, majd arrébb mennek. Az öreg mozdulatlanul feküdt a fa tövénél. Talan elaludt! Néhany perc múlva jöttek a rendőrök, s később egy orvos. A tanuló hangszeres órája lejárt, és elment.
Egy járókelőtől megkérdeztem mi történt. -”Cukorbeteg volt szerencsétlen, és nem érkezett meg az orvosi ügyeletre. Meghalt. “-Borzasztó! Én pedig azt gondoltam, hogy részeg! Ha ott hagyom a gyereket egyedül gyakorolni, talán megmenthettem volna az életét! Itt halt meg a szemem előtt!. . . .
Nekem nagymamám anno az utcán kapott agyvérzést. Elmondása alapján ő is tántorgott és többen rezzenéstelenül elmentek mellette, aztán egy doktornő fölvette az autójával és bevitte a kórházba. Pedig az alkohol szagát olyan könnyű lenne megérezni…
Kedves Rabbi!
Nagyon köszönöm, hogy megosztotad velünk ezt a tanulságos esetet.
Kata