A gyemekemnél bipoláris depressziót állapítottak meg. Nem is tudtam tulajdonképpen miől is szólt az egész. Röviden leírom történetünket, amire nincs megoldás és válasz.Valaha volt két szép, okos, jó tanuló és nagyon jó sportoló fiam. Akár tanulmányi, akár sportversenyen indultak, mindig jó /időnként kiváló/ eredményt értek el.Természetes volt, hogy elég népszerű és irigyelt fiúk volt, amihez az anyagi fedezetet mi szülők sok-sok munkával teremtettük elő. A családunkban az italozás, a dohányzás, a könnyelműség ismeretlen fogalom volt. A házasságunkban soha nem lépett be külső személy egyik oldalról sem. Temészetesen nem egy minta család vultunk, azt hittük, hogy nagyon szeretjük egymást és ez elég. Elég is volt az idősebb fiúnk kb. 30 évesen mondta, hogy az anyai szeretet hiánya betegítette őt meg, a felesége szeint. A felesége családja pedig többször mondta a fiúnknak, hogy mi egy széteső család vagyunk.

Akkoriban kezdődtek vele a gondok…. 14 éves kora óta ismeri a feleségét. A egyetem második évfolyama alatt a leány itthagyta a szülőket és oda költözött albérletbe a fiúnkhoz. A két család tudta nélkül ragyogó polgári esküvőt tartottak / ebben mi akkor nem találtunk kivetni valót, kb fél év múlva mondták meg, amikor jött a baba. Albérlet, GYES,kisbaba… Emelett 2 db kiváló diplómát szerzett a gyermekünk, a mi  anyagi támogatásunkkal. A diplomamunkában köszönte meg a segítséget nekünk. Utána doktorandusz, USA-beli félév. Ez idő alatt a feleség talált egy barátot,mi tudtunk róla és nem mertük megírni. Nagy cirkusz a hazaérkezésnél. Elköltözött a gyerekkel együtt a szüleihez. Kibékülés. Jött egy multinál egy jól fizetó állás, másik város. Látszólag minden rendeben. Két év nagy hajtás, itthonról úgy láttuk szépen ívelő pálya. Semmi baj, lakásvétel  /ismét mi anyagi segítségünk/ a fiúnk különvagyona lett. 14-16 óra munka, utána 40km vezetés haza, így éltek Féltettük, de telefonon mindig csak “nincs semmi különös” volt a válasz. Utólag valószinű volt, mert a leány szülei mindig többet mentek, a gyerek egyre többet volt náluk. Mi a második sorba kerültünk.Jött a nem alvás, zaklatottság, erről mi 200 km-re nem igen tudtunk. Amikor találkoztunk a feleség egyre támadóbb rosszkedve, velünk szemben pedig a hideg,sőt utálatos viselkedése volt.Jött egy totálkáros karambol / a feleség vezetett/, szerencsée nem történt személyi sérülés.  /Elfelejtettem, hogy közben még egy diplomát szerzett./

Egy másik még nagyobb pozició megpályázása és kb. 2 hónapi munkavégzése után kezdett panaszkodni. Majd próbaidőben megszüntették az állását, összeomlás.Első pszihiáteri látogatás: a diagnózis depresszió. Jó fél év, egy jó állás következett. Abban a pozicióban, kiállt egy beosztottért.Vele együtt küldte el a külföldi tuladonos. Ujabb összeomlás, nagy családi cirkuszok, gyógyszer. Erről már mi is tudtunk. Nagyon sok otthoni cirkusz után úgy döntött, hazajön hozzánk. Az hazafelé letért az úttestről, az autó totákáros lett, ő  5 napra agyrázkodás és megfigyelés miatt intenzívoszt.. Egyre nagyobb otthoni viták, mi erről csak utólag értesültünk. 3 hónap alatt kétszer került kórházba a gyermekünk.A másodiknál a feleség és a  szülei vitették be. A fiúnk tiltakozása ellenére, a kórházban is tiltakozott ellene, erre lefogták,  beinjekciózták és egy olyan ágyra lökték, amit előtte valaki lehányt. Ezt másnap láttuk. Akkor kerestük  és az unoka véletlenül elkogyogta, hogy hol az apa….Akkor saját felelősségre elhoztuk. A doktornő kikelt magából, hogy neki két diplomája van stb. Mondtuk volna, hogy a gyerekünknek lazán három és mit tett vele? A következő egy hétben kiderült, hogy a feleség készülve ,mindenre, ügyvédhez  rángatta a fiúnkat. A saját különvagyonát magára iratta, sőt a nagyszerű ügyvédnő aláíratott egy olyan megegyezést, hogy a fiúnk csak a feleség beleegyezésével léphet be a lakásba…. A keltezés szerint az előző pszihiátriai kezelés utáni napon történtek ezek. Szegény gyerekünk egy perc alatt elvesztette a  családját, a lakását, és a közben / a mi segítségünkkel az asszony nevére/  vásárolt autót. Így élt nálunk 8 hónapot, ami alatt a táppénzét szépen összraktuk, csinos kis összeg volt. Az asszony telefonon hivogatta, 1-2 éjszakára elutazhatott hozzájuk.

Ezek után nagyon kezdett megváltozni. Nem talált itt sem állást. Egyik napon szégyen leírni, de az anyjára támadt. Nagyobb baj nem lett, de mi összeomlás elótt álltunk. A kisebb gyerekünknek nem mertük elmondani, de ő sem. Aztán jött még egy eset. A születésnapjára a szokás szerinti puncstortát visszutasította.Jött-ment intézkedett. Később a kezünkbe akadt a banki bizonylat, kivette a közel 1 millió Ft-ját, és egy napon ismét az anyjára támadt. A segítségére sietőt is jól ellökte. Közben azt kiabálta, most elmegy és soha többet nem látjuk.Ennek 3 éve. Az unokát  /és a feleséget/  4 éve nem láttuk Nincs semmi kapcsolat  a fiúnk és köztünk. Az öccsét minden ünnepre felhívja, 1 percet beszélnek. Azt sem tudjuk, hol lakik, mit csinál. Amikor 1-2-szer kerestük, csak SMS-t írt, hogy felejtsük el egymást.Ma anyák napja a mi irigyelt csodálatos gyerekünkől semmi hírünk. Unokánk sincs. Depesszióval indult, szörnyű  mellékhatások lehetőségét leíró gyógyszeres kezeléssel folytatódott. Nem jobb lett, egyre rosszabb. Bip. depresszió volt az utolsó amit tudtunk. Jelenleg nem tudjuk. ,

Köszönöm, ha elolvasta. Erre nincs jó válasz.  Bánatos szülők