“Gyomorfekély és fejgörcs”Tisztelt azt hiszem, Uram! Nos, ami azt illeti sokat töprengtem, és megbékéltem. Nehéz szavakat találni érzésekre, a magamfajták nem igazán képesek rá. Elgondolkodtam egy lehetetlen lehetőségen, azon, milyen lenne reprodukálódni, sajnos egy másik nembeli illető beavatkozása óhatatlan lenne. Meggondoltam a szándékaimat vele, és arra jutottam, hogy mindennnemű anyai akarat és ösztön hiányával kellene megküzdenem, nem tudnám úgy fürdetni, ahogy azt kell, mert undorral vagyes félelemmel viseltetnék a kis nemiszerve iránt. Elgondolkodtatott a gyerekkel való szándék, hogy írót és bölcsészt nevelek belőle, ha ez a lelkének egyfelől a csonkolását is jelentené, ha nem sikerülne a kísérlet, csalódnék és elfordulnék tőle. Általános iskolában egyetlen barátom sem volt, leszámítva egy képzeletbelit, nem mertem megszólalni emberek előtt, egyszerű szóval hülyének tartottam magam, letolásokban részesítettem az ént, miért nem olyan rendes, normális gyerek, mint a többiek, akik bandáznak a játszótereken. Ha anyámék figyeltek volna rám, pszichológushoz küldenek, egy normális szülő ezt teszi, ha látja, hogy a gyerekkel nincs rendben valami. Megállapították volna a bennem tomboló borderline-t. Szóval kisiskolásként figyeltem a többieket, normális háttér, sok barát, semmi megkülönböztető jegy: képesség valamire, ami besorol egy alacsony százaléba. Bennem volt, fejlett grafikai és nyelvérzék, ez utóbbi magában hordozza az írás képességét. Az írás adomány, amelynek semmi köze Istenhez, egy Sátán adta adomány, amelyet a szülök, nagytestvérek, durva szeretők csalnak elő abuzussal, nemi erőszakkal. Alkut kötöttünk egy erővel, amelyet az idők folyamán alkalmunk nyílik közelebb tudni magunkhoz. Feláldoztuk szexualitásunk, a gyomrunk fogyamatos görcsben van, mert nem bírjuk magunkba diktálni a nappali falatot, állandó remegés, amit a Kemadrin sem tud kikezdeni, gyűlölt elalvások, vágy a magány felé, képtelenség a szaporodásra, ennyit és egyebeket fizettünk azért, hogy legyen szemünk a látásra, és szükségképpen boldogtalanok legyünk, dehát ez igazán nem számít. Eddig két novellám vár publikálásra. Néhány bonyolult, képekben gondolkodó vers vár valamire az íróasztalfiókban. Ma már hálás vagyok anyáméknak, bátyámnak, első “szeretőmnek”, amiért… nem tudom. Habár a szövegek nem vallanak normális gondolkodásra, a szereplői tehetséges őrültek és alantas normálisok, ebben a kohóban nem íródnak egészséges esetek. Miután végiggondoltam mindezt, és rájöttem, hogy a kicsi Edvárdnak is ezt az utat kell bejárnia, ahhoz, hogy lásson és alkosson, jöttem rá, hogy egy szörnyeteg vagyok. Összeírtam jellemgyengeségeim, ilyes-olyas tulajdonságaim, a gép az antiszociális, vagyis pszichopata személyiségzavart adta ki. Nem vagyok betegséggyűjtő… hypochonder, csupáncsak azt “tanultam” az egyetemen, ha valami nem világos, nézz utána, ha egy mód van rá. Cesare Lobroso írt egy elgondolkodtató munkát az alkotás és elmebaj kapcsán. Nagyon sok példával él, el kell ismerni, valóban elgondolkodtató.  Habár szörny vagyok, egy megvilágosodott példánya az emberi fajnak, aki azért nem lesz már boldog, mert letörölte azt a homályos, rózsaszín foltot ablakról, és átnézett azon. Szerződött és jutalomban részesül. Egyetlen boldogsága ezek a különös tudatállapotban készült darabok, írások, rajzok. Hálás vagyok, önző és kekec szemétláda, aki képes utálatra, de szeretetre képtelen “szerencsétlen” ördög.Nem tudom, hova kerül ez a levél, ha nem jelenik meg a várószobában, kirakom jobb híján csatolva a saját szövegemhez.Minden jókat kívánok, amennyiben mégis nőnemű, a bocsánatát kérem. Edraan