Az ‘betegségem’ 21 évesen kezdödött, teljesen váratlanul. Ültem az autóban és fulladásos roham jött rám, a nyakamon az erek kidudorodtak (párom elmondása szerint) és nagyon hevesen lüktetett, én már akkor nem láttam semmit és elzsibbadtak a végtagjaim is azt hittem nem megyek haza. Ettől kezdve rettegés volt az életem, nem mertem elmenni sehova mert féltem, hogy újra meg újra megtörténik ez az eset. Bezárkoztam, ráadásul ott volt a kicsilányunk, akkor volt 1 éves, segitségem  semmi.

Egy   alkalommal   be  is  következett  amitől  féltem, megint jött a fulladás, felvittek az ügyeletre, hogy mondják meg végre mitől van ez a rosszullét, de semmi, kaptam egy adag nyugtatót a fenekembe, ami csak elkábitott de nem segitett, csak a tudatomat tompitotta. Az ügyeleten emlitésre került, hogy talán pszihés eredetű lehet az ok. Gyerekkoromról sem lehet elmondani, hogy felhőtlen volt, de mindig elfolytottam magamban a bánatomat, így védekezve a fájdalom ellen. (Próbálni nem tudomást venni róla) Magam elhatározásából, elmentem  egy  pszihiáterhez,   elhatároztam, hogy kiderítem miért jött elő bennem ez a szörnyűség. Szép lassan előkerültek az emlékek amiket elfolytottam magamban. Gyermekem születése hozta ki, amikor szembesülni kell a felelöséggel és igazán akkor érzi az ember, hogy mi az igazi szeretet amit a saját gyermekének ad a szülő, ilyenkor kérdezi meg magától az ember, én miért nem kaptam ennyi figyelmet és szeretetet.

Kaptam két antidepresszáns bogyókat, amitől meghíztam és elkábultam, ez mind oké, segitett abban, hogy ne sokat gondolkodjak. De ez így nem volt jó, annyira nem tudtam bekábulni, hogy ne tudjam, ez helytelen. Átmentem egy neurologushoz, egy nagyon kedves doktornő vett kezelésbe. Sokat segített, hogy nem betegként tekintett rám, olyan volt mintha barát lenne, jobban meg is tudtam nyílni. A segítségével leáltam a két gyógyszer szedésével, nem volt könnyű. Rádöbbentett arra, hogy ha akarat gyenge maradok soha nem győzöm le a démonomat, rengeteget sírtam mert tudtam, igaza van és akarat gyenge vagyok. Említette, hogy jó lenne ha a barátok melettem állnának, sokat segítene, igen de nincsenek barátaim. Múltamból adódoan sajnos nem maradtak barátaim (ki is akarna olyannal barátkozni akinek a szülei lépten nyomon gyilkolják  egymást) Sajnos a mai napig nem merek hosszabb útnak nekivágni a rossz emlékek miat. Párom melettem van mindenben, de nem terhelhetem mert nem akarom, hogy nyűgnek tekintsen. Barátok lennének, de amikor kiderül, hogy nem palotában élünk akkor már nagyívben elkerülnek, sajnos nagyon sok embernél a pénz dominál, így a barátkozásnál is. (nem vagyunk sem koszosan sem rongyosan, egyszerűen élünk egy 60 négyzetméteres házikóban szép kertecskével.)

Lassan feladom, de hiányzik, hogy valakivel picit kikapcsolódhassak én is.Tudom, hogy  segítene.