Ritka, de léteznek ‘beteg’ elmék, akik zseniálisan felülemelkednek az ‘ép’ elmék felett, s e megfejthetetlen döbbenet kiválthatja, hogy csodálják érte, legyen az akár irtózatos és sötét – ha egyszer zseniális, bármi utat is jár – el akarják kapni felboncolni – s a zsenivé vált őrült élvezi azt a hatalmat, mellyel a kór áldotta meg. Ez a véleményem, és csodálok nem egy ’ beteg ’ elmét zsenialításáért. Persze ahogy minden nézhető több oldalról – véleményemnek negatív része is van, hisz nem hallottam még történetet, mely tartalmazta volna, hogy boldog – még szörnyülködnek egyesek, addig én sajnálom, hogy nincs esélye másra, ha nem akar választani.

Való igaz, hogy valóságalapja nincsen – de Thomas Harris által életre keltett Hannibál elméjét például csodálom, hiába van mocskos része – s az is való igaz, hogy ilyen elmék léteznek. E csodálat azonban nem vinne barátságra velük – s nem egyezik azzal, hogy értékrendem felborult volna – csupán az őrület és a zseni közt sokszor ténylegesen túl vékony szál feszül határvonalként. S akinek elméje ’ más ’, az is valaha emberként élt, remélt, és kit tudja, mi tette azzá, akivé vált, vagy vezette arra az útra,  amelyen jár – csak azt mondom, meg lehet őket érteni, s könnyű annak ítélkezni, kiben nem dolgoznak rémek, csak éli természetesen természetes mindennapjait – hogy is érthetné – hogy az általa kreált világon túl hogy létezhet megannyi másik? Hozzáállás.

Talán akad, aki írásomon felháborodik – de kész vagyok érveim megvédeni – mert az igazság nem egy és nem egyszerű sosem. Így gondolom. S a társadalom kirekeszti könnyedén a különbözőt – vajon miért? Mert különbözik? Vagy félelemből? Esetleg ami eltér könnyebben elítélhető – mondván, ami kilóg a sorból az bontja azt? Csak torzabbá teszi a már zavart tükörképet – hova vezet s mire jó ez? S ami különbözik valóban ’ zavart víz’?  És ha igen? Honnantól kezdődik a vonal, melytől egy ember többé nem érdemel életet? Erre a választ csupán ember adja meg – s aki megadja az mennyire emberi? Ítélhet –e ember az ember felett? Nagy kérdések – nagy viták – izgalmas kihívás.

Egy óvatlan tett, amely a múltból mindig visszakísért akkor is, ha nem nézel hátra, s hogy meddig – az kétség. Ha nem vetsz véget, lehet, véget vetnek. Nem lennék semmi ’ őrült ’ karmai közt, kegyetlenebb bárminél – kívülállóként, egy üvegen át tekintve viszont HA úgy kívánja az ok – okozat, akkor szánni tudok. Én csak azokra az elmékre tolerálódtam jelen írásomban, akik már zseniálisan őrültek – s nem azokról írtam, akik valódi bűnnel élnek, öndöntésből gyermekekre teszik kezüket, nőket kényszerítenek és férfiakat nyúznak, állatokat kínoznak. Nem olyanokról, akiknek lelkéből ártatlan vér szaga árad. Éltek őrült alkotók, akik hátrahagyott műveit megannyi ember ámulattal nézi – és felkapar benne megannyi kérdést.

Azt hiszem, ezúttal drasztikusan írtam. Néha fel kell kavarni a vizet, hogy hangot kapjon az is, amely az iszap alatt nyújtózkodik, ott lapul mindenkiben – de nem beszél róla senki.

Dzsen