Andor mesélte…
Szomorú történet Géza bácsiról aki – életének egy olyan stádiumában került a kórterembe, ahonnan nincs visszaút, és nincs tovább. Már csak napjai voltak hátra neki ahhoz, hogy megtérjen teremtőjéhez. Bedeszkázott ágyba került, hogy le ne essen. Hogy be ne pisiljen, katétert kapott, és vékony, – injekciós tűvel lilára szurkált – karjába egy állandó használatú infúziós csatlakozót sikerült az egyik nővérnek beplántálni. Ezen keresztül jutott folyadékhoz, hogy ki ne száradjon. Az orvoslás, az emberileg adható segítség teljesítette a rá háruló feladatokat.
Teljesítette? Nem!!! Egy dologról ugyan is elfelejtkeztek. Hogy ebben a roncsban még él a lélek, az öntudat, épen és sértetlenül. Ezt nem látta az éjszakás nővér, akinek súlyos tehertételt jelentett Géza bácsi tisztába rakása, mosdatása. Előfordult, hogy leesett a deszka és Géza bácsit a földről kellett összekanalazni. A nappali nagyvizit is gyorsan odébbállt az ágytól. Legyünk őszinték! A lelkizés nem az ő feladatuk volt. Hát kié? Természetesen a rokonoké! De látogató nem jött hozzá. A többi betegnek is megvolt a maga gondja-baja. Őket inkább zavarta nyugalmukban, a Géza bácsi körüli éjszakai jövés-menés, és különösen az, hogy hangos szóval hívta ilyenkor az anyját.
Andornak még 4 napja volt a „szabadulásig”, ezért elhatározta, átveszi a rokonság szerepét. Másnap odament Géza bácsihoz, aki hangos szóval követelte: WC-re akarok menni. Elmagyarázta neki; nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznia, nyugodtan belepisilhet a katéterbe, úgy, mint boldog gyerekkorában a pelusba. Megkérdezte tőle, mi volt a foglalkozása. Géza bácsinak felcsillant a szeme, és nyomorúságáról elfeledkezve mesélni kezdett. Büszkén mondta: egy nagy, régi földbirtoknak volt az intézője, kétkerekű bricskával járta a határt, szemmel tartotta a növénytermesztést, aratáskor felügyelt a gőzgéppel hajtott cséplőgép munkájára. Dicsérte az uradalom borát, és nem feledkezett meg a vidám szüretekről sem mesélni. Komolyan foglalkozott a lótenyésztéssel, és lelkes beszámolót tartott kedvenc lovairól. Andor többször elbeszélgetett így vele. Megtudta, hogy a felesége 2 éve halt meg, és a lánya Svájcba ment férjhez.
Talált Géza bácsi szekrényében egy villanyborotvát, amivel úgy-ahogy lekaparta a szőrt az öreg képéről. Fájdalomtól elgyötört, ráncok barázdált arca ellenére is egy jóképű, öreg ember varázsolódott belőle. Közben megjött a lánya Svájcból, így Andor feladatának vége szakadt. Mikor Andor hazament, Géza bácsi felemelte csonttá aszott kezét valamiféle búcsúintés féleségre, és halkan csak ennyit mondott: „Köszönöm neked, hogy jó barát voltál!” Andor gyorsan kiment az ajtón, mert félt, hogy férfi létére elbőgi magát. Mint később megtudta, még 1 hétig élt az öreg, többszörös áttételű rák végzett vele.
Az ember halálára egyedül marad, a szó igazi és átvitt értelmében is. Borzalmas ez, de legfőképp akkor, ha azon a “bizonyos” ágyon ennek valamennyire tudatában vagyunk még.
Andor, Te szebbé tetted a bácsi utolsó óráit,- nagyon sokat jelenthetett neki. Néha olyan kevés is elég, valami emberi, valami kevés kis “jó”. Mentsen meg a sors mindenkit attól, hogy így, kórházban kelljen meghalni /személyesen is érintve vagyok, sokat lehetne mesélni, de hát érdemes? Pedig sokszor egy fáradt mosoly is “csodákra ” képes./.