Azt hiszed, magad vagy mindazzal, ami benned kavarog. Én is ezt hittem magamról.

Azt mondják: ments meg a bolygónk! De hogy menthetné meg mindenki, ha sokan önmagukat nem tudják megmenteni? Hogy állhatnának így színre, a többiek mellé, vagy az élre? Hogy tudnának nagyobb dolgokhoz csatlakozni, ha válaszaikkal egymagukban vannak?

Hogy mentsék meg a Földet, ha még nem kiáltottak fel, ha még láthatatlanok, ha tennének, de a saját életük is elveszett számukra? Akik így élnek, sokkal hívebben kiállnának, mint bárki más! Mert így élni nagy erőfeszítésbe kerül.

Te, aki ha így élsz, tudd meg, hogy iszonyúan erős vagy! Sokan könnyen felkelnek, tudják, mit hogyan tegyenek, megvan a helyük és idejük, van hol és hogyan élniük, hova indulniuk és mért, teszik a dolguk számukra természetes a hétköznapi. Erre mondhatnánk, hogy ők bátrak, ők erősek, mert képesek kötelességeik végrehajtására. Ez azonban nem igaz! Sokkal könnyebb úgy élni, hogy fejet hajtasz kötelezettségeid előtt, merthogy adottak a szabályok, csak követed a listát. De mi van, ha a szabályok területén nem mindenki bír élni egyforma módon, ahogy a tömeg?

Most már egyre többen vannak azok, akik reggel nem kelnek fel, nem húzzák fel a redőnyt, ágyban maradnak és elhúzzák a reggelt, s amikor felkelnek, nem tudják, mire lennének jók, nem tudják hogyan lépjenek szégyen vagy elnyomás érzése nélkül az utcára, nem tudják, mért értékesek s mi értelme elindulni bármerre is. Ők az igazán erősek! Nem szabadna drogokba, italba és öngyilkossági hajlamokba gabalyodniuk. Nem szabadna így elhúzni előlük a kezünk. Közülük sokan ilyen állapottal lépnek mégis ki – ha nem is elégszer, de megteszik. Naponta küzdelem az életük, naponta hősök. Önmaguk hősei – s ezt nem szabad lebecsülni! Ők nem ostobák, nem kevesebbek, ahogy sajnos annyian vélik. ’ Azt kérdezi a világ nagy része: mért lenne nehéz kilépni az utcára? Ez ostobaság, ebben nincs semmi nehéz, el kell határozni és kész.’ – Bár tudná a fél világ, hogy ezzel semmit nem segít! Nem segít, de lenézi azokat, akik félelemben, magányban élnek. Lenézve várja el tőlük, hogy lépjenek és segítsenek önmagukon. Lenézve. S ma mekkora vicc az a személy, aki nehezebben, lassabban barátkozik. Nem vicc. De az emberek hajlamosak túl könnyen nevetni olyan dolgokon, amelyek valójában nem viccesek.

Te, aki önmagadat győzöd le nap mint nap, Te, aki hetente harcolsz azért, hogy másoknak ember maradj, Te, aki hónapról – hónapra életben maradsz, tudd, hogy nagy erő birtokában vagy! Tudd, hogy nagy erő kering benned. Azt mondod, ’ nem igaz, mert ha így volna, nem sírnál és tépődnél? Nem igaz, mert ha így volna, nem rejtőznél? ’ Az ember már észrevétlen képes ragaszkodni elesettségéhez. Meglepő, hogy ahhoz mennyire képes hozzászokni.

Azt mondják, ha elbújsz, könnyebb, mert nem kell felelősséget vállalnod semmiért – hallottam ezt. De ez nem igaz. Nagyobb teher elviselni elbújva a dolgokat, hiszen ahova elrejtőzöl, oda magaddal viszed mindazt, amely elől menekülsz és csak frusztrál és frusztrál, hogy nem jó amit teszel, ki kéne menned, mert az a helyes és e gondolat lassan felégeti emberi mivoltod. Nem beszélve arról, ha úgy érzed, hogy a családodat már terheled dolgaiddal s egyre több embernek vagy görcs, ez nem kis felelősség.

Azért élsz, mert az az erő, amit nem érzel, életben tart. Az az erő, Te magad vagy. Egy ilyen erőt veszni hagyni pedig, nagy hülyeség volna! Senki sem él hiába. És sohasem késő. Én is félek néhány dologtól, s ezért nem élek teljes életet, ezt kimondani nagyon nehéz, főként annak tudatában, hogy bárki láthatja és bármennyien. Bennem ez a néhány félelem már gennyes tüske, melyből jócskán elegem van! Elegem gyávaságomból. Elegem abból, hogy hallgatnom kell, mert csak úgy tartanak normálisnak. – Tömegesen azt hiszik, az olyan ember, mint én, aki olykor maga alá ássa saját magát, nem tud mosolyogni s csak a halálvágy boldogítja, hogy szeretek szenvedni és ártani magamnak, vágdosni magam és hasonlók, hogy leránthatok másokat s ezért félni kell. Nos, csak meg kell hallgatni, hogy kiderüljön, ez mekkora ostobaság. A hozzám hasonlókat a legtöbben nem szeretnék végighallgatni  – depis – keretezik be őket, s egy depishez kinek van kedve? Ez valóban ennyin múl? A kedven? S azon, hogy ettől félnek? Félnek, mert nem tudják milyen benne lenni. Amúgy nem olyan, mint egy nátha.

Részemről: Egészséges olykor egy pohár bor – de még az egészséges szintet sem iszom meg semmiféle alkoholnak, nem bírom a szagát, nem szeretem az ízét. Egyszer akarattal lehúztam egy egész üveggel, hogy tudjam, milyen berúgni – merthogy ezt annyian élvezik és olyan menő. Hát meg tudtam, és azóta, ha koccintani akarnak velem, én gyümölcslevet iszom, mert 1 kortyot nem tudok leerőltetni. Tudod, hogy ezt mennyien tartják nevetségesnek és mennyien nem tudják természetesnek vélni, s mennyien akartak már meggyőzni, hogy de azért egy kortyot igyak? Ettől mindig úgy éreztem, hogy nem vesznek komolyan. Lehet, benne van, hogy apám ivott és egyéb okok – de mért terítsem ezt ki? Mért nem elég az nekik, hogy úgy határoztam, nem iszom alkoholt? Mért ül e döntés a társadalmon kívül? Mert mindenki koccint, s rólam így azt vélik, hogy kivételezem magam s ezzel sértem őket? Nem tartozom közéjük, ha gyümölcslevet iszom? S mért kéne mindenkinek tömegesen egyformán cselekedni és életvitelezni? Nem értem, mit kell ilyen apró tényezőn ennyit tudatlankodni, de ha ezt nehéz elfogadni könnyedén, akkor képzelni sem szeretném a többit, s hogy mások helyzetein hogy meg kell döbbenni, az szomorú. De én a gyümölcslevet egyáltalán nem bánom semmi áron! Sőt, büszke vagyok rá és nem hagyom magam letéríteni. Mert úgy vagyok én, s az vagyok én, aki gyümölcslevet iszik. Akkor élsz a legnehezebben, ha más bőrben akarsz szerepelni. Mégis, manapság az a legnehezebb, hogy önmagad legyél – bár azt hiszem egyre több ez ellen a lázadás, egyre több egyén lép a színre.

Nagyon büszke vagyok a gyümölcslére. Mert a sorsomból adottan már lehetnék alkoholista, drogos, gyógyszerezett, függő, elszökött. De nem, magamtól önmagamon küzdök úgy, hogy másokat is észre tudok venni s akinek csak tudok, segítek ahogy tőlem telik. De mért kéne döntéseimet olyanoknak megmagyaráznom, akik csak koccintó társaim? Felét nem ismerem, másik felét meg kerülöm. S ha meg is magyaráznám nekik, valóban rá kell a társadalomnak arra szorítania, hogy mindenkinek el kell magyaráznom döntéseim s életvitelem, rögzítve ezzel különbözőségeim? De még ha el lehetne. Ám folyton ismételgethetném – tapasztaltam már. Mért nem lehet egyszerűen élni hagyni az embert önmagaként? A másmilyen izgalmas, nem botrány. S nem betegség, csupán választás.

Nem rántok magammal senkit, mert megtanultam, hogy amikor eluralkodik rajtam a melankólia, akkor abból mi az, ami valójában csak miattam létezik, s mi tüske. Egyszerűen megtanultam felismerni a tüneteket, a tüskéket, így ha ki is borulok, tudatomban van, hogy le kell győznöm, mert az nem én vagyok s nem olyan akarok lenni. Sokszor tudod, nem hiszek az emberekben, abban, hogy jobb lehet, de ezzel a tudattal egyszerűen nem lehet sehova sem lépni. Én meg lépni vágyom. Lépni akarok. Változtatni akarok. S tudom, nem egy embert, hanem tömeget is lehet változtatni – sőt, tömeget könnyebb, rendkívüli, ahogy egymást győzik. Kár, hogy könnyedén fordulnak. De ha már könnyedén, akkor ezt a negatív hatást fordítsuk pozitívra, hiszen könnyedén fordulnak.

Élek, mert a szívem ver, a tüdőm levegővel telt, a kezeim alkotnak, a lábaim visznek, a fejem fordul és a szemeim látnak, az ajkam elmosolyodik, a hajam meglebben a szélben, elmém határtalan szépségeket tár fel. De nekem ennyi nem elég. Én igazán akarok élni.

Igen, lehet, távol vagyok tőled s ha nem, akkor is csak a gép másik oldalán vagyok. De mért alakult minden úgy, ahogy van? Tudnom kell, hogy sikerülhet-e, s ha sikerülhet, tudom, hogy a célok elébe vághatok. Mindig túl érzékeny voltam és ez hátrányom volt, ideje lett előnyömre kovácsolnom. Minden kezdet nehéz, de tudni akarom, mi lehet belőle, ha képes vagyok végigvinni. Lassan, de kiderül, hogy se Te, sem én nem vagyunk valóban egyedül. Ez az, amit adni tudok.