Lelki meztelenség –

Mindezt nem gyógyulás után írom. Hanem útközben. Minden félelmem és kétségem, kudarcom és harcom tartalmazni fogja. Amit csak át kell élnem, azt papírra vetem. Még én sem tudom, hogy a befejezés mi lesz, azt sem, érdemes-e belekezdenem, s ezzel az irománnyal mi történik majd. De biztos vagyok abban, hogy nagyon sok ember járkál hasonló cipőben, kortól, nemtől, vagyontól, -mindentől függetlenül.

Én úgy gondoltam, belekezdek a küzdelembe. Mert nem akarom, hogy a rendelkezésre álló időmet egy barlangba vonulva legyek kénytelen leélni, miközben boldog is lehetnék. A boldogság választása csupán az én döntésem. S én nem akarok sötétben maradni! Belekóstoltam már a boldogságba, tudom mi vár rám, ha kimászom. Tudnod kell neked is, hogy valójában érdemes. Akkor is, ha a sötét az egyetlen vigaszod lett, ha a démonok tánca művészi adottságaid részét képezi. Valahol a lelked mélyén te is érzed. Már csak az a kérdés, hogy eléggé akarsz-e érte tenni és eléggé akarod-e, hogy boldog legyél.

Tisztában vagyok azzal, sok fájdalmat kell átélnem a változások érdekében -már belekóstoltam. Az úton – én mondom, nem egy, hanem nagyon sok zökkenő van, amin könnyedén, túl könnyedén el lehet bukni és sírva fakadni. Végül feladni. Ha elindulsz, jelentősége van annak, hogy ezt tudd. Mindig tudd! Tudd annyira, hogy tudatában is felállj és folytasd!

Én elindultam, és elbuktam sokszor. Annyira, hogy az életem akartam eldobni -nem is egyszer. Ma is eszembe jut, mennyivel egyszerűbb volna egyik percről a másikra nem létezni, csak azért, mert nem kezdhetem előröl. Amit elkövettem, azt megtettem. Amit átéltem, azt átéltem és valamilyenné formált. Amit kimondtam, az valahol ott maradt, és minden döntésem, amit valaha hoztam, körülöttem lebeg.

De fordíthatok mindenen, a hibákat is megpróbálhatom helyrehozni, vagy legalább azt elmondani, hogy megpróbáltam. Van rá lehetőségem, melyek által esélyek nyílnak meg előttem. Nem folytatom ugyanúgy, ahogy eddig, mert már ráébredtem, hogy van választásom.

Azt is tudom, mennyire alapvető, hogy ilyenkor az ember gyenge. Kétségbeesve leginkább másokba próbál kapaszkodni, de azok nem akarnak lehúzva lenni. Sokszor azt sem tudják, mi a megfelelő reakció. Hogyan szólítsanak meg. Hogyan győzzenek meg. És ’nekünk’ még ez is fájdalmat tud okozni, de ez nem az ő hibájuk. Meggyőzni csak önmagam tudom. Nekem kell felismernem, beismernem/elismernem, lépnem. Löködhet bárki, előrébb jutok, de eredményt csak a saját elszántságom hoz. Ezt neked is meg kell értened. Tudom, nem akarsz ennyire egyedül lenni. Én sem! Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen egyedül kell küzdened! Van, akinek egyedül nem is sikerülne soha. Talán én is ilyen vagyok.

Ezért kétségbeesve kapaszkodtam mindenkibe. Rossz stratégia volt, csak összegabalyodtak a kezek, amelyek megpróbáltak megtartani. Ne kapaszkodj mindenkibe, akit elérsz, mert sokat veszítesz.

Ezúttal másként indulok el. Ezúttal többet tudok -nem eleget- de amit igen, azt megosztom veled és útközben majd egyre okosabbak leszünk De ha nem ebben a cipőben jársz és hasonlóban sem, csak meg akarsz érteni valakit, aki fontos neked, akkor azért gyere velem. Én most félek. Hiába írom a szavakat a nagy nekifutásról. Akkor is félek, de nem hajtogathatom ezt, ezzel a jeligével nehéz volna útnak eredni, nem igaz?

Jelenleg azt sem tudom, képes vagyok-e végigvinni. Hogy képes vagyok-e arra, változtassak az életemen. Van –e elég erőm ahhoz, hogy átlépjek minden olyan határt, amelyek előtt megreszketek, amelyek miatt napokig nem mozdultam ki eddig. Amelyek okán visszahúzódtam búvóhelyemre, mert kétségbeestem és tehetetlen lettem. Csak halasztgattam későbbre mindent. Búvóhelyem árnyékából szemlélve mindig reménytelennek láttam az elromlott dolgokat. Most is éppen úgy találom, hogy annyi mindenre nincs esélyem. De ébren kell tartanom magam, mert tudnom kell azt, valójában csak arról van szó, hogy a mélyből nézve nehezebbnek tűnik minden.

Néhány napig veszteg kellett maradnom: a redőnyt nem húztam fel és nem zavart. Az utcára ki se léptem, de nem is hiányzott. Ezalatt senkivel sem beszéltem, semmihez nem akadt  kedvem, csak zenét hallgattam. Nem tetszett semmi és semmit nem is szerettem. Napokba, vagy hetekbe telt, míg végre újra remélni tudtam egy – két lehetőséget. Ezen a héten is így volt. Nem mozdultam ki, a redőnyön átjött némi fény – azt bámultam. Átszűrődött néhány hang is – emberek jártak – keltek, autók, és hallottam egy madarat, amelynek csicsergése azt hiszem, megérintett. Gondolom azért, mert vágyom arra, hogy ne legyek bezárva. Élni vágyom. Nevetésre. Felhőtlen nevetni szeretnék sokat és sokáig. Boldogan. De ezért tennem kell valamit, nem tudok tovább tűrni olyan dolgokat, amelyeket nem is lenne muszáj.

Jó, ha neked is van rejtekhelyed. Mindenkinek szüksége van ilyesmire. Van, aki zenét ír, aki sportol, aki sétál és van, aki ágyban akar maradni. Ne félj behúzódni, nem szakad le tőle az Ég, ne legyen miatta bűntudatod semmiképp, akkor sem, ha vannak, akik mérgelődnek semmittevéseden. Tedd, ha éppen erre van szükséged, hiszen valahogy meg kell nyugodni. De ne legyél a bújócska rabja.

Elegem lett! Elegem lett, hogy egy ’betegség’ kifog rajtam. Egy olyan betegség, amelyet én is táplálok. Ember vagyok a francba is, egy intelligens, fiatal nő. Állítólag az ember a teremtés csúcsa. És kifog rajtam a depresszió, a pánik és a szorongás, s már a borderline is úgy, hogy még hozzá is járulok? Ez egyszerűen idegesít már! Dühös vagyok! Nagyon dühös és ezért belekezdtem ’ebbe’ az írásba. Eddig a dühöm feltartott az előrehaladás felé vezető úton, nem is akármennyire. Most intelligens leszek és másra irányba fordítom. Arra, hogy meggyógyuljak. Úgy érzem, hogy most napokon át írni tudnék. Ha még pár napig bámulom a redőnyön beszűrődő fényt, biztosan beleőrülök. Valamit tennem kell ellene újra!

Már látom, hogy mennyi hibám fogod olvasni. Már látom, ahogy néha kiakadsz. De amíg nem vállalom, addig csak bujkálok és nem élek. Szembe kell néznem saját démonjaimmal, ahogy neked, hogy rátaláljak végre arra, aki vagyok, – aki lehetek. Mert élni akarok akkor is, amikor az ágyamon ülve az jut eszembe: mindennek vége. Csak az életérzésemre rátelepszik a szuicid, mint levélre a tetvek. Érted ezt?

Olyan könnyen jut eszembe. Arra gondolok, már nincs remény, rossz vagyok, nem érdemlem meg, hogy valaki szeressen, hogy az a személy, aki éppen vagyok, már nem folytathatja tovább. Túl könnyen felejtem el, hogy élni akarok. Tehát emlékeznem kell arra, hogy amikor nem kerít hatalmába a sötét, és az érzelmek sem uralkodnak felettem, felvillan az, aki valójában vagyok, és akkor élni akarok. Emlékeznem kell arra, hogy élni akarok!