Helyzeteim felett nem érzem, hogy kezemben lenne a kontroll. Sokszor előre félek, amely több kárt is okoz. Így át kell gondolnom, ha adódik egy lehetőség majd, hogy felvesznek valahova dolgozni, hogyan is fogom megoldani. Hogy fogok munkahelyemre bejárni? Nem jelenek meg összejöveteleken, bulikon, rendezvényeken, nem élek társasági életet. Ha mégsem fordulok vissza, hanem vállalom, akkor kellemetlen melegség tölt el, és nehezen kapok levegőt addig, míg a társaságból ki nem vonom magam. Ott is megtalálom a félelemre való okot, ahol logikátlan.

Szorongok. Kényszerítem magam olyan helyzetekre, amelyek elől elmenekülnék, szándékos módon bennük maradok, azért, hogy megpróbálhassam legyőzni őket, hogy magatartásom (és gondolatmenetem) változásra/változtatásra késztessem. Az osztályba későn értem, s hogy ne keljen a sorok közt bemászni, leghátulra ültem- ahova egyébként nem szoktam. Senki sem zavart és senki se látott, csak a velem egy sorban ülők, de ők barátságosan köszöntöttek. Mégis melegem lett, mert valami olyanféle érzésem támadt, hogy nem tudok megszólalni. 40 percet maradtam, aztán hazajöttem. Nem bírtam tovább.

Amikor több emberrel vagyok egy térben, nem tudok enni, inni is nehéz. A mosdóba is akkor megyek ki, ha már nem megy visszatartani. Nem merem a fejem se megvakarni, mert félek, hogy azt hiszik, nem mostam hajat –holott folyton dicsérik formás frizuráim. Egyáltalán nem tudok természetesen viselkedni, annak ellenére, hogy sok ember nagyon bír engem.

Mindez most már akadályoz mindennapi életvitelemben, teljesítményeimben. Ezért keservesen küszködöm legyőzni. Eltökélten hiszem, hogy le tudom, de ez semmit sem tesz könnyebbé.

Olykor oly annyira kétségbe esem, hogy elfeledem, harcban kell állnom önmagammal, különben azt a kis kontrollt is elveszítem, ami pislog, és butaságot teszek. Nagyrészt ekkor vágom tönkre kevéske emberi kapcsolataim. Ekkor semmi sem ér semmit. Napokra a szobámba zárkózom a sötétbe és nézegetem a falat, a redőnyön átszűrődő fényeket. Semmihez nem marad kedvem, csak sajnálkozom. Ekkor vagyok a legmagányosabb és felsorakoztatok minden létező negatívat –nem csak az életemből.

Máskor meg kész vagyok mindenre, hogy győzzek magam felett, rengeteg energiát érzek magamban duzzadni. Nem állíthat meg senki és semmi, boldog akarok lenni – határozom el, de ezt könnyű letörni, percek alatt átfordulhat.

Előre félek a kudarctól már akkor, amikor még szóba sem kerülhet az. Egy emberi kapcsolatom sincs megfelelően ápolva. Mindenkit sorra veszítek el. Rengeteg düh él bennem, szeretnék megszabadulni tőlük, nélkülük tudom, fantasztikus ember lennék. Nem hagyom a múltat, nem tudom átlépni, kínoz, én vagyok tudom, ki nem enged a múltból szabadulni, de e tudás nem sokat ér.

Zavar a sok lelki sérülés, amelyeket gyerekként nyakaltam be. Felnőttként nem tudok velük mihez kezdeni, ez a legnagyobb- és lényegesebb igazság. Mintha még mindig egy szerető családtagra várnék. Megrekedtem, biztonságérzetem nem alakult ki. Ez az egész olyan, mintha egy ördögi kör játéka lennék. Az utóbbi időben csak mélyebbre zuhantam, pedig még pszichológushoz is fordultam. Azért, mert nekem kell megoldanom, magamban csak én győzhetek, más nem teheti meg bennem, de rá kellett jönnöm, egyedül csak elkavarodom. Mivel a dolgokba egyre inkább csak belegabalyodtam, gondoltam ideje már szakértőhöz fordulnom. Meg azért, mert már régóta rettegek attól, hogy megőrülök.

Apámból az őrületet az alkohol hozta ki. Határtalanná lettek félelmei, már nem tudta uralni őket, tönkretette saját életét, másokét megkeserítette. Félt, hogy üldözik, hogy leskelődnek utána, hogy figyelik őt. Este felküldött a kertbe, meg kellett néznem, nem-e bujkálnak a bokrok közt emberek, akik ártani akarnak neki. Ő volt 50 éves körül, és engem küldött fel, egy gyereket, mert annyira rettegett. Szükség volt neki többször elmondanom, hogy nem láttam fent senkit, míg végre elhitte. A házban leveleket rejtett el különböző helyekre azért, hogy találják meg, ha ő netán meghalna, hogy nehogy ne derüljön ki az igazság, az, hogy őt egykor üldözték. Mindenhol nyomokat, bizonyítékokat keresett, a világ, amelyben élt, nem a valóság volt. Visszagondolva, nagyon magányos lehetett, nagyon egyedül. Bolond címkét kapott úgy, hogy senki sem bánta. Valójában senkit nem foglalkoztatott, járkált az utcákon egy megbolondult férfi, ennyi volt. A válasz, hogy az esze elment, elegendő lett, így mellékessé vált tudni azt, hogy érzi magát. Egyszer láttam sírni. Kitódult belőle az érzelem, nagyon hírtelen és nagy sebességgel. Azért sírt, mert nagyon szeretett. A káosz eltartott egy ideig. Majd láthatatlan lett beteg, csak a halála előtt 2 nappal derült rá fény. Előttünk élt, én láttam, ahogy egyre jobban összemegy az, aki a legjelentősebb volt egész addigi életem során. Mégsem vettük észre, hogy előttünk haldoklik. Halála előtt egy héttel láttam, ahogy inget cserélt. A teste iszonyú vékony volt (csak a kis pocija domborodott, az mindig tele szeretett lenni). Bizonyosan már régóta soványan mászkált, de én sem tudtam róla. Csak akkor kezdtem el foglalkozni vele, amikor már késő volt, de akkor is annyira kétségbeesetten, hogy nem helyesen tettem. Amikor kórházba került, meglátogattam és az orvos odasúgta, hogy meghalhat, de én nem fogtam fel, hogy ez lehetséges lenne. Apu elmondta nekem, hogy elfogyott a gyógyszer, amit csontritkulásra szed, mire én erősködtem, hogy mondja el az orvosnak is, írnak fel. Ő rám förmedt, hogy ne ezzel foglalkozzak. Elindultam hát kifelé. Az utolsó, amit édesapámnak mondtam, az szó szerint ez volt: „Örülj, hogy valaki legalább leszar.” Erre ő rám mosolygott, miközben én kiléptem a betegszoba ajtaján. Másnap délelőtt bemehettem volna, de gondoltam, majd délután. Délben már őt sirattam. Nem tudom, ezt fel lehet-e valaha dolgozni. Most úgy gondolom, édesapám jelentősége életem végéig be fog folyásolni. A küzdelmet is azért kezdtem el, mert nem akarok úgy összemenni.

Próbáltam elnyomni, elfelejteni, semmibe venni, kicsinek értékelni, de nekem a múlt folyton visszaköszön, s ezért nem tudok ’normálisan’, ’mindennapian’ élni. Szabályosan rettegek attól, hogy megőrülök, sőt, lesem, hogy jelentkeznek-e már rá jelek.

Előbb megpróbáltam kibeszélni magam, hátha segít. Kibeszéltem egy embernek, nem segített, ezért kibeszéltem még egynek, aztán még egynek és sorozat lett belőle.

Szomorú vagyok, ezt a szomorúságot furcsa módon Mária szomorúságának mértékéhez hasonlítottam -egyértelmű, hogy honnan tudnám, miféle szenvedés lehet az és e hasonlatnak semmi értelme- de akkor is ahhoz hasonlítom, bármennyire reálatlan. Kétségbeesett vagyok, mert néha csak kapkodok ide-oda, menedéket keresgélve és megoldásokat. Életuntságom már nem kérdéses. De legfőképpen magányosnak érzem magam.