Sok pszichológiai könyvet olvastam már, nehéz kiválasztani a megfelelőket. Annyira egyének vagyunk, hogy talán nincs is ilyen könyv és nem is lesz. De a problémák, amelyek az emberben húzódnak, legyenek bármily egyediek, rengeteg embert érintenek, ez a világból is egyre jobban látszik, leginkább a fiatalságon.

Bajban vagyok, megértettem, talán ez a kezdeti lépés. Most szeretném megtudni, hogy mért vagyok bajban, mitől és azt, hogyan tudom megoldani. Ezért kipróbálom a tanácsokat, amelyekkel csak összefutok és lejegyzem hatásaikat. Persze mindenkinek nem lehet ugyanaz a gyógymódja, de több gyógymód is van, nem is volna elég egy annak, aki depresszióból, szorongásból akar kikecmeregni. Próbálkozz! Valamit tenned kell!

Tudomásul vettem, hogy depressziós vagyok, hogy szorongok. De élni szeretnék. Ám ehhez önküzdelembe kell kezdenem. Legyőznöm önmagam. Az ajtókat nekem kell kinyitnom, más nem teheti meg. Úgy gondolom, hogy nekem mindezt végig értenem kell és tudnom. Nem elfelejtenem. Ez a küzdelem nagyon nehéz, sokszor magamra maradok benne és ezzel is szembe kell néznem. Tudnom azt is, hogy vannak napok, amikor úgy hiszem, győztem. Aztán másnap egy pillanat alatt ott tartok, ahol a küzdelmet elkezdtem. Ugyanabban a sötétben, és hangtalan gödörben, egyedül és ez Bármikor megtörténhet. Sok munka kimászni a fényre, hogy aztán élvezettel sütkérezhessek a napon. Talán sok sírás.

Először is, változások kellenek, amelyekhez azonban nincs erőm. De van elég elszántságom hozzá, mert élni akarok. Emlékeznem kell arra, mennyire elszántan kezdtem bele a küzdelembe.

„Amikor az ismeretlen tengerre merészkedünk, vakon megbízunk vezetőinkben, mert hiszünk benne, hogy többet tudnak nálunk.” /Paulo Coelho

Elmentem pszichológushoz. Úgy gondoltam, a szakértelem majd visszarángat az útra. De csak azt akarta, hogy találjam meg Istent. Nekem megvan a saját vallásom, semmi bajom másokéval. A lényeg, hogy nem azt kaptam, amiért mentem. Ilyenkor egyszerűen tovább kell állni.

Elmentem egy másik pszichológushoz. Meghallgatott, aztán átirányított egy másikhoz.

Hát oda is elmentem. Nem kell talán túlzottan részleteznem, hogy mindeközben a bizalmammal folyt a játék. Hát ezúttal szakértelmet kaptam, egyetlen beszélgetés alatt. Tovább is álltam. 4-5 próbálkozás után találtam egyet, akivel viszonylag most jól állok. Bár viszonylag – de ezt arra fogom, hogy egy héten csak egyszer találkozunk. Viszont reálisnak találom, úgy érzem, érti, miről beszélek és figyel.

Tehát már 4x feladhattam volna. Meg is fordult a fejemben. De nem tettem. Nehéz volt, mert úgy éreztem, hogy ide – oda dobálnak és nem vesznek komolyan. Őszintén szólva cseppet sem éreztem magam embernek. Megpróbáltatás volt. Még nem tudom, hogy a mostani pszichológusom eredménnyel párosul-e. Egy ideje nem is járok hozzá. Mert úgy éreztem, hogy akadtak olyan dolgok, amelyeket már nem akartam újra és újra kimondani. De úgy jöttem el tőle, hogy tudtam, nem fogom a kezelést abbahagyni. Most ideje visszamennem. Elnevezem őt most L –nek.

Nehéz megtalálni a megfelelő embert. A kudarcok mélyen érintettek. Megviseltek. Arra határoztam magam, ha nem találok mihamarabb valakit, aki segíthet, akkor nem tudom folytatni a küzdelmet életben maradásomért. Annyira szenvedtem, hogy el sem tudtam menni L-hez, csak írtam neki egy levelet, mire felhívott, adott időpontot és nem dobott arrébb. Akadtak gondjaink, volt, hogy érzelmileg nekitámadtam. Először inkább nehezebb volt és megviselt a kezelés, mintsem bármit is könnyebbé tett volna, de mindez vezetett a felismerésig. Utána sokszor úgy jöttem el tőle, hogy értékesnek éreztem magam. Ez mindig kitartott 2 napig. Egyetlen problémám, hogy két alkalom között 6 nap telik el, ami alatt sokszor összeomlok.

Alapjában véve mosolygós vagyok. Külsőre úgy tűnik, semmi problémám, pozitív, jó kedélyű és boldog vagyok. Mindenkinek van álarca, melyhez előny és hátrány egyaránt társul. Én bízom abban, hogy nekem sikerülni fog. Fontos is, hogy bízzak ebben.

Kell valami, ami kiközvetíti érzelmeidet. Szerezz be egy naplót és írj ki mindent, hogy uralni tudd és ne az uraljon téged. Én rajzolni szeretek és írni, mely tevékenységek alatt felszínre kerülhet, mért vagyok depressziós. Mások ugyanezt teljesíthetik táncban, zenében, sportban vagy akár kertészkedésben. Kibújik a szeg a zsákból: az, hogy mik is zavarnak éppen.

Készíts listát mindarról, amivel szereted magad elfoglalni, és szakíts rájuk időt!

Tulajdonképpen a depresszió nem különleges betegség. Igen gyakori, csak különféle ütemben és nyomásban. De bárkit elérhet. Akit elér, az nem hibás. Talán a legrosszabb az egészben a mélységes magány érzése. Az, hogy úgy élem át, túlságosan egyedül vagyok, elszigetelt. Vannak dolgok, amelyeket előidézek akaratlan, és nem látom, csak amikor már végbe mentek, ekkor viszont belekerülök egy kényszerhelyzetbe, ami egyenes út a zuhanáshoz. Az emberek szégyenkezve beszélnek a depresszióról és ameddig tudják, addig tagadják. Annál rosszabbá válik. Én nem szégyellem, nincs rajta mit. Átélése alatt olyanok kezdek foglalkoztatni, amelyekre talán sosem figyeltem volna fel. Fontos lett az is, hogy tudjam, mi az élet értelme és mi a halálé, hogy mért vagyunk. Miközben ezekre keresgéltem a válaszokat, egyre lejjebb jutott önértékelésem. Állandóan az az eredmény jött ki, hogy hasztalan, értéktelen, reménytelen, csúnya, ostoba és mihaszna vagyok, akire senkinek sincs szüksége. Némelyik érzés még mindig kavarog bennem, érzem, miközben írok róluk. Igyekszem belül megcáfolni őket. Mert értékes akarok lenni (valójában mindenki az, én is, csak még nem tudom érezni). Szeretném, ha valakinek szüksége volna rám, valaki várna rám, s hogy ne csak ő mentsen meg, hanem én is felemeljem. Legyen akár egy valaki. Legyenek akár többen.

A depresszió nálam a következőkben nyilvánul meg leginkább: félelem, kétségbeesés, ingerlékenység, visszafogottság, elzárkózás, visszahúzódás, sírás, düh, túlzásba vitt hangulatingadozások, bűntudat, túlérzékenység, reményt vesztés, alkalmatlanság érzése, késő órákig való fennlét, szorongás, lesüllyedt önértékelés, iszonyú magány. Amit azelőtt értelmesnek véltem és igyekeztem fejleszteni, az már értelmetlen lett és felesleges, értékét vesztette. Idegen vagyok ezen a Földön. Legszívesebben semmivé válnék, láthatatlanná, levegővé. Ha rád is nagy részben igaz, hát lásd, nem vagy egyedül. Nem tudod, hol élek, ki vagyok, de már tudod, hogy létezem és nem vagy egyedül.

Mindebben az a legnagyobb negatív, hogy erről a külvilág nem tud, mindezt nem vonja le, miközben színes ruháimban megjelenek mosolyogva, így elvárja tőlem a mindennapi teljesítményt és megfelelést. És ha megosztanád, hát senki sem időmilliomos.

Tudom, mi okozhat kis örömet, neked is, nekem is. Először is legyél süket, ha valaki azt hajtogatja, hogy szedd össze magad, és tedd a kötelességeid. Nem tudja, mire kér. S ezzel csak letaszít onnan is, ahova nehezen ebickéltél, mert csak az tudatosul benned, hogy még erre sem vagy képes. Ne várj el magadtól elsőre nagy falat feldolgozását. Előbb apránként menjünk. Először én is nagy iramba kezdtem, de rájöttem, semmi értelme. Ott keresgélj, ahol nem fogy el a bíztató szó. És ott, ahol bőven van ölelés, mert szükséged van rá. Nehogy hallgass arra, aki bolondnak nevez, csak mert viselkedésed lefutott a normális sínekről.  Bárkivel előfordulhat.

Jelenleg nem látok semmi kapaszkodót, amit el tudnék érni. Furcsa mód, ez az iromány jutott most eszembe segítségnek, igaz, még nem tudom, mért és miként. Ez most az első lépésem. Kezdetnek jó nekifutás volt, hogy több könyvet is elolvastam. Nehéz jó könyvet találni a pszichológiában. De akadt, ami tényszerűen a segítségemre volt és van. Előbb M. Scott Peck: A járatlan út c. könyvét említeném, majd Sue Atkinson: Kiút a depresszióból. Ez utóbbi jó tanácsokkal látott el és megértve éreztem magam. Ezeket a tanácsokat fogom sorra kipróbálni. Meglátjuk, beválik –e.

Vannak, akik azt fontolgatják, hogy levetik magukat a szikláról. Mások csak ücsörögnek a szélén és tehetetlen mérlegelik, hogyan kerültek oda és mitévők legyenek. Én szeretnék feljutni.