Köszönöm az előző történetemhez fűzött hozzászólásokat.

Ririnek, igen, biztos van megoldás… nincs olyan probléma, amit nem lehetne megoldani… ez csak egy állapot, és ez a lényeg. Nem tartós, most ez a helyzet, egyszer fent, egyszer lent. Azt gondolom, hogy ez egy átmenet, egy rossz, és egy jó élet között. Itt kell eldönteni, hogy mit lépünk. Ez egy fontos döntés, ami meghatározhatja a jövőt. Mire erre rájöttem, sok minden elmúlt, sok minden történt. Talán ha hamarabb fogadom el a helyzetet, már rég áttértem volna az ÚJ utamra. Mi a megoldás? Nem tudom, és közben összekötném ezt a mondatomat eoy8 hozzászólásával is: szerinte nincs segítség, és mgaunkon kell segíteni. De tapasztalatom szerint, és az elmúlt évek alapján… de bizony, van aki segíthet. – egyébként most jobb hangulatban vagyok, de erről majd lejjebb-

Szóval. Éveket, és sok szépet pazaroltam, rontottam el, azért, mert egyszerúen gyáva voltam elfogadni azt, hogy bizony van baj a fejemmel. Nagyon erős embernek tartom magam olykor… nehéz gyerekkorom volt, hamar fel kellett nőnöm, az élet vitt arra, hogy mindig keménynek kell lennem! Nincs az a fal, amit nem tudnék lerombolni… nincs semmi, és senki aki az utamba állhatna, célom elérése érdekében! Mindezek a gondolatok, és nagy elszántságom mellett, gyültek a problémák, emésztett mindig a múlt, de elraktam amolyan talonba. Sosem foglalkoztam velük, bár mindig ott voltak a fejemben egy “gyűjtőbodozban”… azt gondoltam, hogy én egy kemény csaj vagyok, és a problémák nem emészthetnek fel. Azt hittem megoldom azzal, ha egyszerűen nem foglalkozom velük… drogba mentem, nagyon fiatalon, már 14 évesen nyomtam a bulikat, az alkoholt, szívtunk a barátaimnak hitt haverjaimmal… azt hittem ez így lesz jó. Probléma elrakva, buli az élet, leszarom, hogy anyám baszogat, vagy a mostohafater, nem érdekel semmi és senki, én csak megyek előre… mentem is, kb 16 éves koromig, míg egy napon szószerint ez a gyűjtődoboz, mint egy vulkán kirobbant…

Csak a múlt, az, hogy hovajutottam, a múltbeli megoldatlan problémák, mind előjöttek… eleinte csak “nyugiban”. Nem csapkodtam, semmi… egyszerűen csak üresnek éreztem magam, és céltalannak… ment a sírás, az önértékelésem rombolása, az hogy egy szar vagyok… aztán megismerkedtem egy sráccal 2006 végén. Azt hittem ő lesz a megoldásom kulcsa. Tévedtem. Ő volt az, aki által rájöttem, hogy valami a fejemben nem volt oké… 2-3 hónapig egy szuper jó kapcsolat volt. Persze a napjaimat “körülölelte” a hangulatváltozás, a sírás, de még is megnyugodtam, hogy tudtam, van egy párom, aki nagyon szeret… tényleg nagyon szeretett…. De aztán szépen lassan előjött az, hogy milyen is vagyok valójában… apró, kicsi dolgokon nagyon kemény és durva balhékat tudtam lerendezni… balhé? Nem. Kőkemény dührohamaim voltak, ha valami nem ugy ment ahogy én akartam, vagy ha úgy éreztem hogy megbántott, vagy bármi miatt… kis apró dolgokon, annyira kiakadtam, hogy volt mikor a fejemet vertem a falba előtte… azt mondta, emlékszem, mindig, hogy ” baba, te beteg vagy” … erre mégjobban feldühödtem mindig, és neki mentem, és üvöltöttem, hogy én nem vagyok beteg, és nem vagyok bolond sem, és szidtam az anyját, meg rugdostam, ütöttem őt… nagyon kitartó volt, az ilyen dührohamokat 3 évig, 2009 ig viselte el tőlem, és szimplán csak agymenésnek hívta.

Tényleg akart nekem segíteni, általa is mentem el a mostani dokimhoz… de nem sok sikerrel jártam, és hol rendszeresen, hol hónapokig nem mentem el, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy tényleg van bajom. Nem csak a dühroham volt. Hozzájárult az alvászavar, és a kibirhatatlan hangulatváltozások… le a kalappal, most így végig gondolva, hogy milyen kitartó volt a most már volt párom… egy tök jó munkahelyem volt, jó fizuval, suliztam, még egy fasza helyes srácom is volt, de még is mindig levert voltam, és naponta sírtam… de a dühroham volt mind közül a legkegyetlenebb… egy “józan” pillanatomban mindig szégyeltem magam, aztán rá két percre szidtam a pasim, hogy megérdemelted te köcsög, aztán megint, jajj de szeretlek és sajnálom… hol gyülöltem, hol szerettem őt… kegyetlen voltam… kegyetlen… és ennek kitettem egy olyan embert 3 évig, aki nem ezt érdemelte… mikor 2009-ben szétmentünk… még mindig emlékszem, ott ültünk a pályaudvaron, vártam, hogy felrakjon a buszra… ültünk egymás mellett, fogta a jobb kezem, és a fülembe súgta, hogy most elmegy, mert összefog tőrni, és könnyes volt a szeme… nem szerelem volt már részéről, hanem nagyon féltett… elment, és akkor rengeteg ember előtt csak bőgtem… bőgtem, és az járt a fejembe, de elbasztam a nagy szerelmet. Kitettem őt dührohamoknak, kb mikor 1 évesek voltunk szakított velem, és megfenyegettem, hogy öngyilkos leszek, meg is tettem gyógyszerrel, de akkor még visszajött hozzám, mert szeretett, tönkretettem 3 évét… mire hazaértem, a kb 1 órás útról, kezdtem megnyugodni… de mikor leszálltam a buszról, rámjött megint egy dühroham… üvolteni tudtam volna, sikítani, hogy basszameg mindenki, szar az egész életem.

A buszmegálloban kitörtem az üveget a kukával, amit értem azt rugtam, közben meg bőgtem, odabent meg sikítottam a fájdalomtól, és attől hogy Úristen, újra haza kell koltöznöm, amit kurvára nem akarok, mert az anyám gyülől, és ugyan ott vagyok ahol 3 éve, minden kezdődik előrről… akkor abban a pillanatban, úgy éreztem mindent elvesztettem… hazamentem, ahogy az ajtón beléptem, anyám várt, mondtam hogy vége a sráccal, mire ő, hogy tudta, meg megmondta. Akkor megint dühroham, hogy KI A FASZT ÉRDEKEL, HOGY TE TUDTAD???? Nem erre van szükségem, hanem vigaszra, MEG KIBASZOTT ANYAI SZERETETRE, AMIT SOSEM KAPTAM MEG! Helyette csak agresszív mostohaapák, gyógyszer , frontin függő anya…. stb… felmentem a szobámba, és fogtam egy zöld alkoholos filcet, bőgve, sikítva telefirkáltam a narancssárga falat, hogy GYŰLÖLLEK, MEG UTÁLOK ÉLNI, MEG ELEGEM VAN, MEG BASSZA MEG MINDENKI… akkor egy olyan transzba estem, ami kegyetlen volt… sikítottam, kizártam a külvilágot, csak a dűh, az agressziű irányított… szétvertem a szobámba mindent, és mikor lenyugodtam…. több óra után, ismét jűzan pillanat… és elakadt a lélegzetem azon, hogy mit is műveltem… kimentem a fürdőbe, belenéztem a tükörbe… megláttam magam… nah, akkor, úgy Istenesen, úgy igazán, csalódtam magamban. Hol van az az erős lány?… Hol van az a kitartő, büszke lány?… Sehol. Onnantől kezdve gyűlöltem magam…

De még mindig nem ismertem be, hogy van valami bajom. Egy kis depi semmi több… szedtem a frontint, amit doki írt fel, meg különböző kedélyjavítókat… Teltek a hónapok, a napok, a munkahelyeket, és a pasikat folyamatosan váltottam… megint drog, meg pia, meg bulik, meg pasik… közben egyedül, mikor senki sem látott, sírás, meg rohamok… persze közben doki, meg a kamuzás, hogy de kurva jó vagyok és pozitív… de ez nem én voltam… aztán jöttek hallucináciűk, meg beszéltem magamhoz, meg nuku önbizalom, már a pasik se érdekeltek, meg semmi, senki. Semmi szeretet. Pedig panaszom nem lehetett… munkám volt, anyám megváltozott 1 év alatt, talált egy jó pasit, nővéremmel összeköltöztünk egy házba, a keresztlányommal… szóval, alakult minden, de még is levert voltam, még is olyan NAGY ÜRES. És még is… untam mindent… nehéz szavakba foglalni, de egyszerűen nem tudtam megbírkozni a fájdalmakkal, annyira kegyetlen fájdalom, és HARC dúlt bennem, és még most is… HARC! Mindha viaskodni egy angyal meg egy ördög egymással… aztán végülis… nem olyan rég, de beismertem, hogy tényleg bajom van… mindig is tudtam, van valami nem oké a fejembe… de mikor tudatosul az emberben, hogy ez nem színjáték, meg nem önsajnálat, és nem egyszerű depresszió…. az a legszörnyűbb. Ez kő kemény harc. Önmagam ellen….

Ez így össze-vissza lett… nagyon összefolyik az idő…nem igazán tudom, hogy mi miután történt.

Szóval. Anyám is megváltozott. És elkedett 20 éves koromban szeretni. Olyan igazi anya szerepét töltötte be. Van tesómmal egy szép ház, ahol élünk… nincsenek anyagi gondjaink, mert anya sokat segít… és még is. Még is a dührohamok… nem szeretem magam. Gyülőlöm. De mára már megszoktam ezt az érzést, így kénytelen vagyok elviselni magam… egymáshoz vagyunk már szokva. Egymáshoz… én meg a dührohamokat irányító másik én… Így mára 21 évesen 5 év után, rájöttem, egyedül nem megy.

Feljebb írtam, hogy nyugodt vagyok. Most megint kezdek bekattanni. Egyébként esténként dolgozom. A mai nap is kegyetlen volt. És csak jövőhéten megyek újra a dokimhoz, mert messze van tőlem, és sok is a munka… Ma kb 10 szer voltam jo hangulatban, 10szer rosszban… percről percre változik… szokásos, 5kor felkeltem, azzal nyomasztó ürességgel, elkészültem, go melo… olykor tudom kontrolálni a düht, az érzéseket… ma sikerült… voltak pillanataim, mikor beszélgettem egy pasassal, és kurvára nem érdekelt mit mond, és akkor egy kép a fejemben, ahogy leordítom, hogy hagyjál már te hülye köcsög, ki a francot érdekelsz… de valójában meg mosolyogva visszakérdezek….aztán a következő pillanatban elkezdek vele bunkón és flegmán beszélni, hogyx vágja, hogy kurvára nem érdekel mit  mond, és közben remegek az idegtől, és folytom vissza a dühömet, ne hogy összetörjek valamit, vagy elkezdjek tényleg ordibálni… és ahogy folytom vissza, elkezdek sírni, és elrohanok olyan helyre, ahol senki nem lát, utána mintha mi se történt vissza a helyemre, és megint msolygok… ördögikör…

A gondolatok a fejemben egyébként nagyon össze-vissza jönnek… napokig zabáltam, ma már nem volt étvágyam…

Egyébként senki nem tudja a családban ezt. Nővérem úgy tudja, hogy depis vagyok, anyu meg… gyerekkoromban mindig azt mondta, hogy majd kinövőm a dührohamokat, meg a sírást… neki ha elmondanám… talán, kicsit butus, hogy ezt megértse… de az a helyzet, hogy ő sem százas, az tuti fix, de ő már idős, és ráadásul makacs, sosem ismerni be, ha tényleg lenne valami baja… meloban sem tudják, senki nem tudja, csak én meg a dokim…

Szóval, ma voltak pillanatok, mikor csak ültem. Kivülről halál nyugodtan látszom… közben meg belülről… ordítok a fájdalomtól…

Már nincs jobb kedvem.

Néha úgy érzem, hogy ez az egész csak egy kibaszott álom. Csak fel kell ébredni, de aztán visszatérek a valóságba, és rájövök, hogy nem az. Ezt nehéz megérteni. Ezt átélni kell, hogy más feltudja fogni… a legnagyobb harcokat az ember önmagával vívja. A legnagyobbak, és a legnehezebb, leghosszabb csaták.

Most kettős érzés van bennem. Le is szarom az egészet, de nem is. Kiakarok lábalni ebből, de ha kell feladom. Igazából pont leszarom. Majd alakul, ennyi…..

Ez egy kicsit hosszú és kusza lett… tudnék még mit írni, majd késöbb talán… de jól esett ezt leírni.

Sziasztok!