Nem tudom mi lenne helyes megszólítás…..

Kedves Riri!  Azt érzed attól jobb, hogy leírod mint egy naplónak…a mai napi aktuális kudarcod? Azt hiszem igen. Látod engem biztattál a pozitív gondolkodásra.

Valahol tudat alatt én is tudom, sőt tudatosan is mi a helyes, hogyan kellene, sőt tudom azért vagyok itt, azért regisztráltam azért írok, mert fogalmazhatnék úgy, hogy titkon, de ez nem igaz hisz tudom mit teszek. Szóval valahol menekvést, támaszt, hasonló sosrú embereket keresek. Nem tudom, hogy mi pontosan a célom, erőt meríteni talán abból, hogy másnak is vannak hasonló bajai vagy hasonszőrű beteg emberekben keresni azt az egyént, egyéneket akiktől talán azt várom. Épp azért mert ugyanolyan vagy hasonló cipő szorítja a lábunk. végre tényleg azt mondhatom megért valaki. Nem “csak” meghallgat, analizál, ellát jó tanácsokkal, bátorító, helyes gondolatokkal próbálja az elmém a helyes életlátás, a helyes életcélok medrébe vezetni, hanem kitart mellettem mint a szüleim még akkor is amikor már senki sem.

Nem gyógyszerrel akar igenis tudom, jóindulattal segíteni, hogy aludni tudjak, hogy a borderline melletti kevert szorongásos depressziómra kedélyjavítókat szedjek, hogy nem a problémám gyökereit próbálja feltárni. Valahol egy csodát, egy meseszerű álmot kergetek, mert mire valójában vágyom az nincs, az nem lehet. Valami gép mi filmre viszi az agyamból minden emlékemet az életemből, mindent mi megtörtént, átéltem és éreztem valaha vagy valaki aki megfogja a kezem, s mint valami rossz sci-fi-ben mindent érez amit én érzek és egyesül az agyammal, a lelkemmel. Semmi másra nem vágyom jobban néha mint, hogy ez valósággá vállhasson. Nem tudom miért a terhek, a fájdalmak nehezek és azt érezhetem ha nem egyedül érezhetném talán könnyebb lenne? Nem tudom eszembe jut, de nem hiszem inkább valami olyasmi zavartság lehet a háttérben mit én orvosi nyelven nem tudok megfogalmazni, de valószínű, a beteg sérült. Mentálisan beteg tudatom úgy érezheti engem senki sem ért meg, senki nem érzi, és érti meg min megyek keresztül. Lehet róla elképzelése, de az ember nem gondolatolvasó, valószínüleg valami ilyesmi.

Holnap, ha nem alszom át befordulva a nap nagyrészét, hogy elmeneküljek a gondolataimtól – bár igaz, holnap kötelességeim is vannak mikkel ,ha akarok, ha nem szembe kell néznem, sőt a pszihológusomhoz is mennem kell. Szóval holnap, ha érzek majd annyi erőt magamban, bővebben megpróbálom leírni az én történetem….

A legszörnyűbb, hogy mióta nálam minden kicsúcsosodott, s összeomlott az eddigi kártyavár életem nyomorékként maradtam. A sikertelen kisérlet után cseppet sem teszek érte, hogy igazán újra épülhessek pedig tudom, hogy vágyom és ugyanúgy vágyom azt is, hogy ne legyek már, ne szenvedjek már, ne kelljen újból átélnem, se küzdenem érte, hogy bármim is legyek, bárki is legyek. Lustaság vagy egyszerű elkeseredettség? Nem tudom….

Lassan majd három hónapja, úgy ébredek fel mindegy mikor, és hol, hajnalban , reggel, délben, sebészeten, pszihén vagy itthon, hogy újból mögöttem van egy nap, még egy elmúlt és még mindíg élek. Tegnap se kötöttem fel magam, ugraottam vonat alá, nem ugrottam ki a magasból, miért? Talán élni akarok? Mikor közben esténként úgy alszom el, hogy Istenem, ha lennél megkönyörülnél rajtam és látnád, hogy semmire nem vágyom már csak arra, hogy reggel ne kelljek fel, vagy tudom hogy e hónapban töltöm be a 33-at és szentül megvagyok róla győződve és azt hiszem hiszek is benne, hogyha valami akkora pozítívum vagy gondolatváltozás nem következik be az életemben az lesz az utolsó szülinapom és napom is talán. Nem őrültem meg csak, akár betegség, akár beszűkült tudatállapot, akár a személyiségzavarosokra jellemző tünet, tüneteggyüttesek összesége, bárhogy nevezzük is, az én akár beteg, akár egészséges tudatom nem képes élni. Vágyja talán minden pillanatát, de nem tudom elhitetni, elfogadtatni önmagammal mindazt, hogy én ezt így akarom és szeretném tovább ha Csernus lennék. Magamra ordítanék hogy félsz!! gyáva vagy!! elfutsz a következményektől, a problémáid elől!!! Magamban mégsem ezt érzem, akkor mikor nem sikerült és életben maradtam mégis sikerült azt hiszem az aki addig voltam az ott akkor éjjel elhunyt, ez az ember ki most a testembe zárva éli napjait ez már nem én vagyok. Valahol még nyomokban része önmagamnak, de félig vagy teljesen halott, ami itt rekedt, ezen a világon az csak a nyomorúságom, fájdalmam, szenvedésem és a halmozhatatlanul óriási önsajnálatom. Minden szép lehetne még valamikor tudom és mégsem akarom, csak vágyom és néha álmodozom a tenni akarás nélkül pedig a vágy vajmi kevés dolog…..

Megint történet lett, pedig csak neked szerettem volna hozzászólni kedves Riri, hogy látod öntöd belém, öntenéd az erőt, a reményt és lám mégis panaszkodni (is) jössz erre az oldalra, ami nem baj hisz.az egésznek azt hiszem ez a lényege. Egymás fájdalmából, örömeiből merítünk és nyerünk energiát néha, hogyha leszáll az éj megláthassuk, hogy a nap is felkel. Nem szeretnék  okoskodó, magát oly öregnek bölcsnek képzelőnek lenni, de te, igen TE annyira fiatal vagy még és írásaidból, fogalmazásaidból, gondolatmeneteidből ítélve annyira egy értékes ember aki, ha hisz teljes szívével és elméjével önmagában és nem feltétlenül a csodákban, gyógyszerekben, orvosokban – lám végiggondoltad-e miért is érzed úgy, hogy jó lenne befeküdni a pszihiátriára most? Én is feküdtem bent és tudom, hogy én is azt éreztem jó volt, börtön szerű de jó, mert törődtek velem hasonló és teljesen más tipusú betegségekben szenvedő emberekkel beszélgethettem, lehettem velük egész nap, némelyiknél érezhettem magam sokkal kevésbé betegnek és ez jó volt, doppingolt erőt adott, némelyeknél azt érezhettem csak nekem nyílnak meg, mert akartam befogadni, akartam megérteni miért is vannak itt és ezek jó érzések, .s közben valami féle fal vagy védőbástyaként óvón vett körbe az intézet és ez is jó volt. Nem valami hasonlót éreztél tapasztaltál, s emiatt vágysz? Nem tudhatom, én azt hiszem így éltem meg és igen mikor olyan a lelkivilágom, hogy viaskodik bennem az élnék és a nem akarok, nem tudom hogyan tépjem ki a gondolataim állapot, akkor vágyom és fontolgatva vágyom, hogy jobb lenne bent feküdni egy-két hetet, ahol mindezektől megóvnak. Látod sok sorral fentebb arról írtam nem akarok a 33-an túl élni, s mikor ez előbb említettekre gondolok, akkor azt hiszem bennem valami olyan dolgozik, hogy ezután akkor majd mindíg így lenne, élek egy picit jól, normálisan, majd megijedek magamtól, összeomlom és egy-két hét a pszihin pihibe? Hát milyen élet az. -pfhhh- azt akartam mindezzel sugalni, hogy bár miket írtál azon kívül semmit sem tudhatok rólad, de hinni szeretnék benned, hogy úgy állod meg a helyed az életben ahogyan te a legjobban vágyod és minnél kevesebb gyógyszer és bentfekvés nélkül hisz értékes, fiatal lány vagy problémákkal és egy “kicsit” elveszve ebben a nemkicsit elcseszett, de nagyon szerethető világban.

Ha tudnék, csak pozitív dolgokat jósolnék neked, de te is tudod ez lehetelen varázslat lenne, hisz a legszebb dolgok is attól érezhetők szépnek, hogy közben megtapasztaljuk azt is milyen a rossz. Szeretnék újra huszonhárom lenni, írtózatosan vágynék a lehetőségre, ha megadathatna és tudod mit éreztem huszonháromévesen? Mindenre képes vagyok, amit akarok azt mind elérem és megis valósítom, képes vagyok rá, hisz az lehetek aki akarok, bármit elérhetek csak igazán kell akarnom és tennem érte és sikerült. Az, hogy aztán már később rosszul sáfárkodtam az elért dolgokkal és lehetőségekkel, ráadásul ma már azt is tudom nem feltétlenül hibáztathatom csak önmagam, hanem azt a fránya csúnya borderline-t is Hát ez már ne legyen követendő példa…..

Légy nagyon, nagyon erős és hidd el, bárki bármit mondd, tesz érted, aki mindíg melletted áll, és mindvégig kitart melletted jóban, rosszban, bajban és örömben az mindíg is egyedül csak Te leszel és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen is leszel. Mennyire leszel kellőkép erős támasz. saját magadnak.