Amitől rettegsz, ami témát kerülni akarsz, magától felüti a fejét. Nem dughatod homokba a fejed. Minden nap a döntéseidről szól.  Minden nap újabb kihívások és a megoldatlan problémák életeken át, sőt, még a gyerekeid, unokáid életein át is kísérteni fognak.  Nem lehet egy nyugodt nappalod, nem ébredhetsz jókedvűen , mert kezdődik a pokol elölről. A saját poklod. Mert tulajdonképpen senki sem akar neked rosszat. De jót sem. De hajlamosabb vagy észrevenni a jó hiányát. Mindenkit utálsz, aki boldog. Magadat meg főleg, hogy még tenni sem vagy képes érte. Beleveszel a házimunkába, a családtagok idomításába, az önsajnálatba, a felesleges kis hobbikba, de egyik napod sem lesz jobb a másiknál. Nem tanulsz meg tanulni. Egyre többet tudsz, de egyre nagyobb keserűséggel tölt el, hogy a halmozódó bölcsesség egy befőttesüvegben rohad valahol a legfelső polcodon. Az utolsó mondatom elgondolkodtatott. Ha annyira el van dugva-a legfelső pocra, ha üvegbe van zárva-rohad, nem nyitogatják túl gyakran, így az üveg teteje poros is-akkor tulajdonképpen a bölcsességért nem is kell különösebb erőfeszítést tenni. Elég figyelni, megélni. Az igazi bölcsesség úgyis a képességek és a megszerzett tudás alkalmazás-tudományában rejlik. S már megint az IQ-nál tartok, anivel kapcsolatban megint legszívesebben homokba dugnám a fejem, mert nem áldott meg túl sokkal a Jóisten. De lehet, hogy így könnyebben észreveszek dolgokat. Ki tudja. Vagy csak szaporább leszek…