Nem akarlak világ! Így nem! Nem akarom érezni a rosszat, mikor bennem az ördög gonosz és széttép minden lelket. Nem akarom érezni a gondoskodást, ha az csak egy pillanatig tart! Nem akarom érezni a szerelmet, ha nem örök. Nem akarom látni mások jókedvét ha én szenvedek. Önző vagyok? Aligha! Csak egyszerűen normál ember akartam lenni, olyan aki bármikor képes bárkit kidobni,és nem szenved. Olyan akartam lenni, akit megbecsülnek és nem lenéznek…olyan akartam lenni, akit szeretnek. Akit tudnak szeretni! Nem bírom már tovább! Bárhol, azt mondom bárhol csak itt ne, csak így ne! Ez leginkább a másvilágon valósulna meg. Igen, félek. Attól félek nekem nem sikerül. Nem akarok nyomorék lenni. Néha belegondolok abba hogy mi lesz a tárgyaimmal, mi lesz a plüssökkel…mi lesz a nevető tárgyakkal a szobámban? Ott a pokolban nem lesznek szívecskék és nem lesznek tárgyak? Mit fogok egész nap csinálni? Az én szenvedésem olyan erős, hogy még a túlvilágon sem szűnne meg. Sokszor irigyelem a halottakat. Hogy bár cserélhetnék velük. De még attól is félek. Mi lesz a zenével, ami gondolatokat adott a versekhez? Mi lesz az ésszel ami naponta új és új ötletekkel állt elő? Mi lesz azokkal a ruhákkal amiket hordtam? Nem tudom. Talán kidobják, vagy odaadják valakinek. Mi lesz az emlékkel 10 év múlva? Mi lett volna ha már 10 éve sikerült volna? Nem lenne farcolás a kezemen, nem szenvedtem volna, és nem derült volna ki, hogy egy átkozott sorsba születtem. Mit ér a ház ha nincs benne otthon? Ha egy hideg tégla nem ad meleget! Mit ér a szoba ha sötétben félek? Mit ér a szó, ha nem merjük kimondani? Mit érnek az érzések, ha büszkék vagyunk ezért nem mutatjuk ki? Nem, nekem itt kell hagynom ezt a világot…ezt a Földet. Otthon soha nem lesz már a házból, a tégla nem fog felmelegedni. Ennyi év után az alapoktól kellene kezdeni, egy apró kis köldökzsinórtól, melyet soha de soha el nem kellene vágni, és nem kellene arra vágyni, hogy másban találom meg mindazt amit nem kaptam meg! Ó te átkozott köldökzsinór!

Te szakítottál el abból az otthonból amit magaménak tudtam, te voltál az aki megmutattad, hogy önállóan lélegezzek! Most ki mutat nekem utat? Amikor a keresztem a másvilágra mutat?! A köldökzsinór csak egy álarc. Gondoskodik rólad míg összeköt. Aztán kidob. Mocskosul kidob, nem lehetsz már többé a védelmében, nem veheted az ő levegőjét, nem eheted az ő ételét, minden megszűnik. Minden megszűnik. Ó te gyalázat! Te utolsó bánat! Mérges öntudat! Szétterjed eremben lüktető vérem nyomában nincs magyarázat! Nincs többé magyarázat! Hogy hol romlott el, nincs többé felelet. Sem kérdés! Egyedül maradtál, nézz szét! Szív külön dobban, lélek fáj csak egyre jobban! Gyalázat! Bűntudat! Miért szakítottál ki, miért üldöztél el? Vége a szép napoknak. Felnőttem. Kisgyermekként még nem tudtam, hogy a játék és minden amit „kiharcoltam” magamnak az nem minden. Nekik kellett volna utat mutatniuk, hogy ez így nem a megfelelő. Bárcsak lett volna bármi, bármi kis papírangyalkám, vagy bármi játék nem drága szőke hajú babák, bár olyan helyen nőttem volna fel ahol nincs fürdőszoba, vagy bármi, csak ne lettem volna borderline-os. Iszonyú fájdalom! Iszonyú gyötrelem! Iszonyú a tudat, hogy két ember, jó és rossz harcol egymással! Borderline! Határvonal! A vonal jobb oldalán a gonosz, a bal oldalon a jó, középen én magam!

Én magam, aki segít, aki nőnek érzi magát, én magam, aki pozitív energiát ad másoknak, a nevetős, olykor szórakozott Hajnal. Jobb oldalon a borderline foglal helyet a trónon, ő a gonosz, az átkozott a sebhelyes, aki abból táplálkozik, hogy megpróbáljon minél több embert elmarni tőlem és sorstársaimtól. Aki attól boldog, hogy belső tudatunk darabokra szakad, aki abban leli örömét, hogy aminek belül kell lennie, az kívülre kerül. A vért látja örömnek, minden cseppje mámor, mint nyáron egy hűsítő zápor, a gonosznak ez kell! Bal oldalt pedig daybreak néven egy örök filózófus, elmélkedő, rejtett személyiség foglal helyet, akit szeretnek, és ő is szeret. Tervei vannak és ötletei, általában vidám és kis butaságaival megnevetteti az embert. Benne egy gyerek veszett el. Sír ha úgy tartja kedve, nem érdekli ki látja. Ettől jó ember. A gyermekkor minden őszintesége egy oldalban összefűzve könyvként előtted kiterítve vár, hát olvasd. Mire emlékszem? Volt egy cumim. Igen, mint minden gyereknek J sőt, nem is egy volt.. de akkor is a legszebb, a legjobb egy piros színű volt. A többit ki lehetett dobni, de Őt nem. Nem emlékszem ezekre, csak úgy mesélte anyu. Igen. Van anyukám. Ambivalens érzésekkel gondolok rá, függően attól, hogy milyen vonalon állok jelenlegi helyzetemben. Úgy 2 órája váltogatom szinte percről percre ugrálok át egyikről a másikra. Pedig nem is vagyok sportos! J Na igen. Nem vagyok az. Itt a vonalon állok.

Hol jobb, hol rosszabb változásokon esem át. Most éppen stagnálok. Gyermekkorom eme tulajdonságával kapcsolatban nem szívesen beszélek, mély sebek vannak. Ez kihat a kapcsolataimra most is. Emlékeim tárházában van az óvoda, melyben én úgy érzem, otthonra leltem. Már nem emlékszem, hogy milyen voltam kiscsajként, viszont még ma is bennem él a Mesebolt című könyv. És egy játékbaba amit egy fotózás erejéig meg is örökítettek. J duplajó érzés volt az ovi. Arra is emlékszem halványan, hogy lopós voltam. Élelmiszerboltban…Ej, nem szép dolog, de hát kisgyermekként? Csokiimádat.. J talán?!..Nem volt hosszú hajam, sőt, elég fiús. Miért nem lehet egy vagány kiscsajnak hosszú haja? A barátnőmnek szőkés göndör haja volt…irigyeltem. Mi lettünk a legjobb barátnők. Állandóan ott voltam náluk, iskola után. Anyu eltiltott tőle…nem értettem. Rossznak láttam anyut, náluk pedig jó volt lenni. Úgy érzem, ő volt az aki máshoz üldözött.. Együtt ettünk a bnőmmel és az anyukájával rizsfelfújtat, teát, vagy éppen lekváros kenyeret. Minden finomabb volt. Én nem hiszem, nem gondolom, hogy tőlük lennék ilyen. Miért nem lehetett hosszú hajam, és miért voltam eltiltva??? Választ kérek, miért lettem borderline-os? Miért nem tapasztalhattam meg azt amikor azt mondod: szeretlek! Mért nem mondtad: hiányoztál! Miért nem voltál mellettem, miért üldöztél el magadtól?

Ó te átkozott borderline, hogy gyökeret vetettél belém és esőként táplál a család! Minél többet vagyok itthon, minél többet és többen bántanak neked mind csak eső, hogy erősebb legyél! Hogy legyőzz! Hogy kimondjam: GYŐZTÉL! Hát tudod, azt hiszem még kicsit várok. Várok a magyarázatra, várok az őszinte szóra. Nem tudom, hogy érdemes-e. Talán néha újra ismét és újra és ismét…csak hogy ne kelljen éreznem. Csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Hat már a méreg. Nyugodtabb vagyok. Szívem kell csak csillapítani bármi áron.. kockázattal jár, de muszáj! Nem lehet, nem lehet több közöd, nem lehet közötök hozzám! Férges vagyok! Hozzádbújok gyermeki tekintettel és őszinte szóval, és megfertőzlek gonoszsággal, titokban pedig megölöm a lelked! Ennyit érsz BORDERLINE! Határvonal! Ennyit értek ti! Ti, akik azt hiszitek könnyű. Ti, akik azt hiszitek így jó, hogy eldobtok! Büszkék lehettek arra, hogy ennyi lelkierőtök van! Hogy CSAK ennyi. Ember vagyok én is! Borderline-os, de EMBER! KÖNYÖRGÖM, én is olyanból jöttem ki, ahonnan TI! Nem vagyok elmebeteg, nem vagyok gyilkos. Legfeljebb önmagam gyilkosa. Ahhoz hogy elpusztíts egy lelket, először a testet kell megölnöd! Hát csodálatos egy találmány! Lélek nélkül csupán ösztönnel lehet, hogy így is menne! állatként kóborolnék naphosszat, ha úgy tartja kedvem az úton az autók között….talán még ez a kockázat is jobb mint a borderline. Line=vonal hm….mint a sinus, talán olyan…egyszer fent, másszor lent. Emberi élet. Olykor megváltanád a Világot, egyetlen szóval, máskor pedig kegyetlen bánásmódban részesítenéd elsősorban önmagad, és társaid, akik bántottak. Fórumokon azt írják, hogy legyünk büszkék ama tehetségünkre amit e „betegség” kapcsán magunkénak tudhatunk. Hát én nem vagyok büszke! Mire?

Hogy verset írok, és közben a párkapcsolataim mint a dominó dőlnek sorban össze? Szép, meg is tapsolom magam. Ironikus egy fogás az biztos. A versekkel sok mindenre nem megyek. Talán a tudat, hogy „agyamban verssé sűrűsödik a szó, avagy szavakká hull a vers” az magyarázza meg e különlegesség mivoltát. Mert ha még ezt sem kaptam volna, hogy le tudjam írni versben amit érzek, akkor nem nyílott volna ki az a virág. Akkor csak zöldellt volna, és szedegethettétek volna le a száraz, megsárgult, meggyalázott leveleket. Így legalább néha gyönyörködhetsz a virágban. Bár nem sok ideig. Nagy viharok járnak erre mostanában. Lelkemben hatalmas villámok cikáznak felégetve minden szép érzést, lerombolva minden szép pillanatot, meggyalázva, megszégyenítve minden nap. Várj, még nem adhatod fel! Mondom magamnak! Őszinteséget akarok! Tudni akarom mit tettem, tudni akarom mit követtem el amiért nem lehetek egyenlő. Tudni akarom miért nem maradhatok életben! Zenélj…súgd a fülembe még velem vagy és mellém bújsz..érzem az illatod…érzem tested melegét. Itt vagy.

Én meg állok hontalan. Vágytalan. Üresen. Kihaltan. Kiszáradtan. Már kiszáradtam. Szégyenszemre nem tudok neked szerelmet adni. Nem tudok melletted lenni. Nem tudlak támogatni erős sem vagyok. Összeomlottam. Nem az vagyok aki voltam. Itt állok hontalan.

Kerestelek. Mindenkiben akartalak. Senki nem volt az akinek lennie kellett volna. Nem mutattad meg, hogy Te vagy az egyetlen! Nem tanítottad meg mit várjak másoktól, nem volt kötelék köztünk. Elvágtad. Elengedtél. S végül elűztél. Most menekülök.

Támogattál. De kaptam tőled örökségbe egy terhet. Miért kellett? Felnőttem. Már nem foglalkozol velem. Nem kereslek más férfiakban. De elfogadni így nem tudlak. Nem pénz kell. Támogass. Nem anyagi javakban. Érzékelni akarlak!

A másik felem voltál. De árnyékként elrontottál. Jobbnak láttak Téged, s most nem vagyok féltékeny. De Te sem vagy velem. Ez a legrosszabb nekem.

Hiányoznak. Velem vannak, s mégsem. Utat tör a szenny, a gyűlölet, a magány, Borderline-NE utálj!

Felnőttem! S nem vagyok erős. Fuldoklom. Egy darabig visz a víz, arcom fürdeti a napfény, de vihar jön…már készülőben van..körülöttem minden vad…zord kegyetlen. Én voltam az egyetlen aki ebben a szemtelen világban is őszinte akart maradni..de nem akarok zavarni…csak választ akarok, s utána ha fáj nem maradok. Ennyi. Addig megyek vezekelni.

2010. szeptember 13.