Május 25-től szeptember közepéig a miskolci pszichiátrián ültem. Május végének egyik napján elsötétítettem a szobám, komolyzenét raktam fel, rossz válaszás volt,  jött az az ütődött nászinduló, akkor betelt a pohár, cserélni akartam; hopp, ekkor mejelenik egy hírtelenszőke kisfiú, és megszólít. Az első inkarnálódott emberalak (azelőtt csak vért, vérfüggönyt láttam, sikolyt hallottam meg foszlány mondatokat). Akkor már tudtam, hogy az előzőleg beállított Kventiax nem ér egy fabatkát sem. Volt dühroham, miegyebek. Beutaltak. A zártosztály maga volt a pokol: leszíjazás, nyugiinjekció, havonta egyszer kiengedtek. Az első hónapban ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy kárt tegyek magamban. Nem tudtam szétszedni a borotvát, jobb híján műanyagkést használtam; észrevették, áttelepítettek a dühöngőben, hivatalos nevén FIGYELŐ. 3 napot bírtam ott. Mádodszor az öklömet vertem a fürdőszöba csempéjéhez. Cserélődtek a pszichonénik, aztán megkaptam a legjobbat, ő adott végre rendes antipszichót. Minden reggel 8-kor becsúsztattam egy levelet a doktori szoba ajtaja alatt neki. Kiírta az Ypsilát. Amit ma nem szedek, amikor pénteken bevettem reggel, délelőttre majd’ összehánytam Rákóczi sírboltját. A Fluanxol ellen minden beadáskor tiltakoztam, hiába, az kiirtotta a feketehajú nőt. Lassan visszatér.

Tegnap fel akartam vágni a balkarom, de sehol nem találtam azt a vacak pengét, és kötszerből is már csak az a véres darab maradt. Nem vagyok finnyás, az is megteszi, ha megtalálom a pengét.

Legutóbbi öngyilkossági kísérletem óta – pont egy éve történt – anyámék nem bíznak bennem, – én se tenném – esténként le kell menni a pirulákért. Az antipszichotikumot egy plusszos dobozba gyűjtöm. Egyszer még szükség lehet rájuk. Így mintegy kijátszom anyámékat.

Kár, hogy szeretnek, ha nem így lenne, már még túllennék magamon. A legjobb és egyetlen barátnőm 2008 szeptemberében lett öngyilkos. Sokáig utána akartam menni, a mennyben vagy a pokolban találkozni, amíg nem reinkarnálódik egymásik testben.

Mellesleg nem vagyok beteg. Nincs semmi bajom. Csak én nem rózsaszín szemüvegben lesek ki, és még csak nem is lebegek 10 cm magasságban.