Vettem pengét, kötszereket, nyomókötés nem volt. Nagy hiba, mert a friss penge vágta, jó mélyen megnyesett kar fenemód ontja magából a vért. Voltak gyávább és bátrabb megmozdulásaim, utóbbi esetben szó szerint henteltem, s ha lehet így mondani, egyetlen élvezet magammal kapcsolatban a csöpögő vér látványa; az a kellemes, zsibbadt, lüktető fájdalom, szűnni nem akaró egész estés most-végre-eleven-vagyok – érzés, érzem, hogy van tüdőm, amivel beveszem a levegőt, semmi hiperventilláció, szívverés, finom bizsere, mintha valaki simogatná a karom. Az Anya, aki nem adatott meg olyanformán, mint normális gyerekeknek. Jó érzéssel alszom úgy el. Bekötött karral. Megesett, hogy nem pólyáztam be, és még reggel is levedzett; anyámék nem tudhatnak róla.

De most le kell mondani egy időre eme pompás élvezetről: megpróbálok társkapcsolatot létesíteni egy nőneművel. Egy bizonyos internetes portálon, ahol eltitkolom borderline és skizofrén mivoltomat. De ha meglátja a karomat, remélem, akkor már szeretni fog, egyáltalában megtalál az én Margaritám. A Mester is megjárta a diliházat. Összeszámolva annyit mondhatok, hogy eddigi 2 és féléves pszichiátriai pályafutásom alatt egy évet ültem diliházban. Ami azt illeti, szemet vetettem a pszichiáteremre. Persze, semmi esélyem Nála, hiszen fletnis vagyok.

Még normális koromban voltak lánykapcsolataim. Azok a lánycsókok; 10.000 borotvált férfiember nyálas, sörtés cuppanásánál többet értek; mégha a lány nem is volt esetem.

Mindenből az következik, hogy magára kell hagyni a tomboló borderlinet, különben magam maradok. Mondják, találkozhat a borderline egy adott társkapcsolattal, de én már alig hiszek benne.