Májusban találkoztam Dobozi Edinával. A Pestújhelyi Napok programjaihoz kerestünk támogatókat. Edina első kérésre igent mondott és – mint az Edo Kozmetika vezetője – kezeléseket ajánlott föl a nyerteseknek.

Nem volt sok időnk beszélgetni, de abból a néhány mondatból, amit elmondott magáról, úgy gondoltam, mindannyiunk számára példaértékűen megélt hónapok vannak a fiatal lány mögött.

„2009-ben, Húsvét szombatján lettem rosszul. Kétszer jött ki hozzám az ügyeletes orvos, másodszor már mentőt hívtak, kórházba vittek. Végül megállapították a diagnózist: sztrók. Három hétig életveszélyes állapotban altattak az intenzív osztályon. Mikor kivettek az altatásból, kiderült, afáziám van, a fél oldalam lebénult.”

Mi az afázia? Minden tévhiedelem ellenére nem szellemi fogyatékosság! A beteg fölfogja az összefüggéseket, érzékeli a realitást, lényegében „csak” a beszéd közlésének képességét veszíti el.  Ez gyakran a némák börtöne, ami sok bánattal és szomorúsággal jár, hiszen egyébként gondolkodnak, értenek és éreznek, csak mindezt mások felé nem tudják közölni. Sokan nem veszik figyelembe, hogy nem az érintett személy gondolata, tudása, hanem beszéde sérült.

„Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe kerültem, ahol meggyógyítottak. A teljes gyógyulás érdekében hetente kétszer logopédushoz, egyszer pedig úszni kell még járnom.

Természetesen környezetemet, vendégeimet megdöbbentette a hír. Sem én, sem családom nem akarta, hogy meglátogassanak, de minden érdeklődőnek szívesen válaszoltak. Ki így, ki úgy reagált a hírre. Mikor visszatértem Pestújhelyre, és dolgozni kezdtem, furcsán viselkedtek velem. Sokan megöleltek, de volt, aki köszönni sem akart, néhányan a mai napig is elfordulnak tőlem. Gondolom, zavarban vannak. Nem tudják, vagy nem is akarják tudni, hogyan viselkedjenek.

De sokan, nagyon sokan mellettem álltak. Édesanyám, Brigitta testvérem, a párom és az orvosok is végig hittek a gyógyulásomban.

És ettől a sok szeretettől, odafigyeléstől én is hinni kezdtem benne. Még nem tudtam a jobb kezemet használni, de a ballal már próbáltam szépíteni a körülöttem lévő betegeket.

Én, pontosan tudom, mit érez a kiszolgáltatott ember! Mennyire jól esik neki az ilyenfajta törődés is. Már gyógyult voltam, amikor még mindig bejártam, és próbáltam a saját szakmámmal és tudásommal segíteni. Aztán valóra vált a nagy álmom, nyithattam egy kozmetikát az intézetbe. Úgy érzem, mint átélő, sokat tudok segíteni az ottani betegeknek. Minden nap új és új feladat elé állít, más és más élethelyzetet kell megoldanom, minden vendégemnek más fáj, és máshogy fáj. De látják, én meggyógyultam.

Tisztelt Olvasó! Ez egy nagyon fiatal ember története. A következő mondatot – mint született optimista – le sem írnám.  Tudják azt Önök is! Igen, valóban, akárkivel…

Lassan itt, Pestújhelyen is visszaáll a rend. A hűségesek mellett –talán nem véletlenül – új vendégek is bizalmukkal tisztelik meg Dobozi Edinát.