Sziasztok!
Na, mint kiderült én is 18 éves koromra megnyertem eme gyakori elmebajt, de majd 15 évnek kellett eltelnie, amíg diagnosztizálták. Magamtól sosem jöttem volna rá, a változékony tünetek miatt. Jelenleg éppen a szétesett stádiumban vagyok, már jó ideje, de kezd unalmassá válni, szóval ideje megerőszakolni magamat és újraindítani a pörgős, mindenre rácsodálkozós részét. Hétfőtül kezdek szedni helyes kis bogyókat, biztosan segít.
:-)
Szerintem ez egy remek betegség, ha az ember valamennyire tudja kezelni (a paranoiás, téveszmés rész azért kellemetlen, belátom, de hát mindent nem lehet). Mivel nem tudom milyen normálisnak lenni, ezért nem is tudom, hogy akarom-e, vagy sem az átlag emberek unalmas, de kiszámítható életét. Valahogy úgy látom, hogy nagyon nehezen, de lehet kezelni a düh kitöréseket, hallucinációt, semmit tevést (igazán komoly szétesésem sem lehetett több ötnél), és ha ez sikerül, akkor ott vannak a pozitív megnyilvánulásai a személyiségzavarnak: kimagasló manipulációs képesség, jó ember ismeret, az abnormálisan eltolódó szeretet és boldogság érzés. 
Ha az ember ügyesen lovagolja meg a mániákus szakaszt, akkor sok mindent elérhet (párkapcsolat, komoly beosztás), de tény, hogy egy hosszú szétesésnél mindkettőt bukja, na ezt a részt kellene megtanulni jobban kezelni, csak ez a fránya „semmit sem akarok csinálni” rész ne lenne. 
Akik most nagyon depis, öngyis szakaszba tolódnának bele, azok próbáljanak meg arra (is) gondolni, hogy a betegség adta szélsőségek miatt, olyan mélységét tudják megtapasztalni az érzelmeknek, amit a legtöbb ember ritkán tud elérni.
Szia Mályva!
Szép hosszú levél lett, szó se róla
Én most nem vagyok ihletett formában, ezért csak pár sorban válaszolnék:
Hát igen, okos de lusta népség vagyunk, általában választékosan fogalmazunk, ügyesen manipulálunk (ki így- ki úgy) és, ha jó paszban vagyunk, akkor megváltjuk a világot. Egy-egy ilyen közösség megtalálásakor jópofa szembesülni azzal, hogy bár egyedi a gondolkodásunk, de itt mégis értik az emberek a szeretve gyűlölni fogalmát és persze a többi kettös érzés egyidejü jelenlétét. Én például örültem is meg nem is, amikor rájöttem (persze logikusan végigondolva tudtam), hogy rajtam kívül más is érti a nem szokványos gondolatmenetet, érzésvilágot.
Kedves onceiwashappy!
Igazából csak a te történeted olvastam el, az elején úgy kezdted el amit akár én is írhattam volna. A gondolatok, amit kiskorod óta érzel, hogy más vagy és olyasmik járnak a fejedben amik máséban talán meg sem fordulnak…ezt ismerem. Nem tudom, hogy borderline vagyok e vagy sem, de a családomban az apám(szintén) Régen rengeteget ivott, ebben nőttem fel, ami valószínű az állandó szorongásaimhoz hozzájárult és szép lassan kifejlődött valami deficit. Amúgy ő rettentően impulzív és ugyanolyan nagy kanállal habzsolta az életet akárcsak én! Tartós kapcsolatom volt eddig kettő, de mindegyiknek vége lett, mert paranoiás dolgokat képzeltem, a hátam mögött összeesküvéseket és hazugásgokat láttam. Amúgy a legdurvább az, hogy az egyik volt partneremnél ezek léteztek is J most már nem számít csak azt hiszem kicsit ráerősített az üldöztetéses gondolataimra.
Nem nagyképűségből de minden emberre hatással vagyok!!!!! Azt mondják szép vagyok és vonzó, és még eszem is van. Akármerre mentem szerettek, és ment a bulizás és móka. A főiskolát könnyen elvégeztem, bár a gimiben soha nem voltam túl jó tanuló, csak átlagos mert nem érdekelt semmilyen tantárgy már akkor is a drogos haverjaimat analizáltam, verseket írtam, és ki tudja még milyen gondolatok jártak a fejemben.. Ezt mind jobb, ha nem írom le. Mondjuk ez már általános iskolában is meg volt az állandó fantáziálás és mintha nem a földön jártam volna..akkor már sokkal idősebbnek látszottam és olyan gondolataim voltak ami mondjuk egy 10-12 évesnek nincsenek. Na mindegy..gimi után összetörtem, hogy vége a baráti társaságnak és mi lesz velem nélkülük..bőgtem kb. egy napig, de ahogy a főiskolára bekerültem, egyből megtaláltam a „helyem” bár váltogattam a baráti társaságokat. Azt sem tudtam, merre menjek, és nem tudtam betelni az érzésekkel, az illatok a hangulatok a pörgés és végeérhetetlen ismerkedések alkoholizálások, bulik. Ez elég érdekes dolog, mert rám teljesen igaz!!!! Szerettem mindegyik társaságot de ahogy valami olyan dolgot mondtak amivel segíteni akartak, pl hogy ne pasizzak olyan féktelenül mert előbb utóbb bajom lesz..én sértésnek vettem..mondjuk utána kissé lenyugodtam..egy másik baráti körben. De a gondolatok ugyanazok.
A legrohadtabb érzés, hogy imádsz valakit, de nem tűröd az ellenkezést, de mivel vagyok elég intelligens és tudom, hogy én vagyok az aki rátelepszik és „megfojtja” így nem akarok neki rosszat..emiatt állandóan el akarom hagyni de közben nem tudom megtenni, ezért egyszerre gyűlölöm és szeretem. A féltékenységem..ne tudja meg senki..stb. Amit neked mondanék..nem számít hogy az vagy e vagy sem, mert ha már felismerted hogy valami nincs rendben veled, elindulhatsz a gyógyulás útján!!! Egyet ne tegyél, ne menj orvoshoz, mert gyógyszert adnának ami nem megoldás szerintem. Elég okos vagy hozzá hogy „meggyógyítsd” magad! A füvet pedig tényleg hagyd, semmi jót nem szül. én magam kipróbáltam de mindig ellene voltam az alkoholon és cigin kívül a drogoknak!
4 évig bulimiás is voltam de saját magam gyógyítottam ki belőle, elkezdtem olvasni rengeteget a témában és meg is fejtettem az okát..majd egyszer lehet ezt is elmesélem..anyámmal függ össze. Amúgy a poén hogy a szakdogám a borderline személyiségzavarral kapcsolatban írtam… vicces nem? J Egyenlőre ennyire volt időm. Örülök, hogy olvashattam az írásod..mert tudom hogy nem vagyok egyedül az „őrületemmel”..és azt hiszem nem ez a legrosszabb ami egy emberrel történhet..van rosszabb is J
Kedves onceiwashappy! Igazából csak a te történeted olvastam el, az elején úgy kezdted el amit akár én is írhattam volna. A gondolatok, amit kiskorod óta érzel, hogy más vagy és olyasmik járnak a fejedben amik máséban talán meg sem fordulnak…ezt ismerem. Nem tudom, hogy borderline vagyok e vagy sem, de a családomban az apám(szintén) Régen rengeteget ivott, ebben nőttem fel, ami valószínű az állandó szorongásaimhoz hozzájárult és szép lassan kifejlődött valami deficit. Amúgy ő rettentően impulzív és ugyanolyan nagy kanállal habzsolta az életet akárcsak én! Tartós kapcsolatom volt eddig kettő, de mindegyiknek vége lett, mert paranoiás dolgokat képzeltem, a hátam mögött összeesküvéseket és hazugásgokat láttam. Amúgy a legdurvább az, hogy az egyik volt partneremnél ezek léteztek is J most már nem számít csak azt hiszem kicsit ráerősített az üldöztetéses gondolataimra. Nem nagyképűségből de minden emberre hatással vagyok!!!!! Azt mondják szép vagyok és vonzó, és még eszem is van. Akármerre mentem szerettek, és ment a bulizás és móka. A főiskolát könnyen elvégeztem, bár a gimiben soha nem voltam túl jó tanuló, csak átlagos mert nem érdekelt semmilyen tantárgy már akkor is a drogos haverjaimat analizáltam, verseket írtam, és ki tudja még milyen gondolatok jártak a fejemben.. Ezt mind jobb, ha nem írom le. Mondjuk ez már általános iskolában is meg volt az állandó fantáziálás és mintha nem a földön jártam volna..akkor már sokkal idősebbnek látszottam és olyan gondolataim voltak ami mondjuk egy 10-12 évesnek nincsenek. Na mindegy..gimi után összetörtem, hogy vége a baráti társaságnak és mi lesz velem nélkülük..bőgtem kb. egy napig, de ahogy a főiskolára bekerültem, egyből megtaláltam a „helyem” bár váltogattam a baráti társaságokat. Azt sem tudtam, merre menjek, és nem tudtam betelni az érzésekkel, az illatok a hangulatok a pörgés és végeérhetetlen ismerkedések alkoholizálások, bulik. Ez elég érdekes dolog, mert rám teljesen igaz!!!! Szerettem mindegyik társaságot de ahogy valami olyan dolgot mondtak amivel segíteni akartak, pl hogy ne pasizzak olyan féktelenül mert előbb utóbb bajom lesz..én sértésnek vettem..mondjuk utána kissé lenyugodtam..egy másik baráti körben. De a gondolatok ugyanazok. A legrohadtabb érzés, hogy imádsz valakit, de nem tűröd az ellenkezést, de mivel vagyok elég intelligens és tudom, hogy én vagyok az aki rátelepszik és „megfojtja” így nem akarok neki rosszat..emiatt állandóan el akarom hagyni de közben nem tudom megtenni, ezért egyszerre gyűlölöm és szeretem. A féltékenységem..ne tudja meg senki..stb. Amit neked mondanék..nem számít hogy az vagy e vagy sem, mert ha már felismerted hogy valami nincs rendben veled, elindulhatsz a gyógyulás útján!!! Egyet ne tegyél, ne menj orvoshoz, mert gyógyszert adnának ami nem megoldás szerintem. Elég okos vagy hozzá hogy „meggyógyítsd” magad! A füvet pedig tényleg hagyd, semmi jót nem szül. én magam kipróbáltam de mindig ellene voltam az alkoholon és cigin kívül a drogoknak! 4 évig bulimiás is voltam de saját magam gyógyítottam ki belőle, elkezdtem olvasni rengeteget a témában és meg is fejtettem az okát..majd egyszer lehet ezt is elmesélem..anyámmal függ össze. Amúgy a poén hogy a szakdogám a borderline személyiségzavarral kapcsolatban írtam… vicces nem? J Egyenlőre ennyire volt időm. Örülök, hogy olvashattam az írásod..mert tudom hogy nem vagyok egyedül az „őrületemmel”..és azt hiszem nem ez a legrosszabb ami egy emberrel történhet..van rosszabb is J
@lelegzohajnal:
Ha félsz az még jó, neked aztán sok minden van a fejedben, bár a borderline már magában is a “gyűjtsd össze mind!” szlogen mentén sajátítja ki az összes fura tünetet, biztos azért mert maximalisták vagyunk.
A szakítás mindig nehéz (bármilyen tudatú embernek), én a legutóbbit nem is tudtam feldolgozni, nem is fogom soha, elvégre Ő volt a NAGY szerelem, de bármennyire is lélekszaggató, azért ott van benne a szép: azon szerencsések közé tartozom, akik elmondhatják, hogy megtapasztalták az igazi szerelmet. Lám-lám, mint mindig, most is itt van, az a bizonyos érme.
Ui: azért halkan hozzáteszem, hogy több mint egy évembe került, hogy normálisabban álljak ehez a gondolathoz.
Sziasztok!
Úgy érzem, hogy már nem is élek. Robotként élem a mindennapjaimat, magántanulóként. Pánikbetegséggel küzdök két éve, depresszióval, és borderline személyiségzavarral. Szerettem egy lányt és 4 hónapja véget ért a kapcsolatunk, azóta úgy érzem nincs kiút….. Az öngyilkosság gondolata már nagyon régóta foglalkoztat, és félek hogy a gondolat tetté alakul. Szeretném valahogy megelőzni, de az is lehet, hogy mégsem.. I just wanna die
néhány kimaradt, és elcserélt betű, ki-ki illessze be őket a jó helyre:
a,á,b,c,d,e,é,f,g,h,i,j,k,l,m,n,o,p,q,r,s,t,u,v,z…
kár, hogy ide nem biggyesztenek be egy lák gombot, most bőszen nyomogatnm én is…
ja, ez a semmit nem akakrás a legszarabb ebben a betegségben. tudom, hogy akarok valamit, hogy ne így legyen, meg tudom mi lenne a jó, mi a nem jó etc, de már majd 2 éve itthon ülök, s jóformán nem foglalkozk semmivel… ez azóta van mióta kirugtak az egyetemről, ja nekem is már két diplomám lenne, de még meg is lesz….
habár nem mondhatom, hogy nem csinálok/tam semmit, mert megtanultam németül valamelyest, raktam egy középfokú nyv-t… de ennyi kb. a sztori. kaptam két évre felfüggesztve 10 hónap seggbebaszóst, s most emiatt is vissza kell magamat fogni, mert elég lenne egy nyilvános, tettegessébe fajuló dühkitörés, amit társadalomellenesnek vélnek, s feljelentenek garázdaságért, vagy valami hasonló, s ez most nem hiányzik…
érdekes, amikor drogoztam, akkor éreztem magam normálisnak. akkor közösségbe jártam, építő tagja voltam mondhatni, tanultam, jófejkedtem az emberekkel, nem voltak dühkitörések, tanultam rendesen, sőt jobb voltam az átlagnál, negyed annyi tanulással, melette drogoztam, ittam, buliztam… csak hát igen, ott is borult a bili egyszercsak hirtelen… azzal együtt minden, a kis hazugság vagy mittomén milyen váram, amit már többedjére építettem hazugságokból, képmutatásból, megalkuvásból szarral szépen összetapasztva, s a lyukakat okosan ésszel kitöltve, szinte az alapjáig leomlott… most próbálom az őszinteséget az alapba bedolgozni és kivárással keverem, hogy tartós legyen. próbálom építeni, de csak lassan. már nem lopok hozzá anyagot, minden egyes részéért saját magam szenvedek meg, de ez sokkal erősebb lesz, semmit, hogy az egész egy könnyű fricskára megint összedőljön…
gyógyszert továbbra sem szedek, nem is fogok, felesleges faszságnak tertom, inkább kontrollt tartok, az most megy. szomorú, hogy ennyi szarral kellett bekennem magam, és falatoznom belőle, hogy menjen. magamnak köszönhetően nem drogozok majd egy éve, az italozással kapcsolatban hatalmas kontrollt tudok tartani. a érzéseim is uralom, néha nem megy, de sokkal jobban, mint bármikor is valaha ment volna, elmondhatom, hogy nem kerültem bajba több, mint egy éve, sem a saját, sem a más hibájából sem, idejében felismerem a bajt, a dolgokat s az embereket, ez a valóság valós megélése, fáj, meg szar és szörnyű de ez van. azt mondják a valóság azoknak való, akik nem bírják a drogokat…hátja!
Szia Szazsu!
Na igen, avatatlan szemlélő maximum annyit vesz észre egy normálisan ketyegő boderline-osnál, hogy furán szeszélyes :-). Esetemben ezt gond nélkül tudtam mindenféle hasznos dologra fordítani, pl: kétszer négy éves párkapcsolatra, mert bár teljesen átlagos srác vagyok, nincsen az a szép és okos nő, aki ellenállna, egy kedvesen naiv, nagy dumás, nőket megszégyenítve szeretni tudó, ám titokzatosan rossz fiús sármmal rendelkező embernek (jeje, narcisztikus beképzeltség).
Sajna a szakítások is a szeszélyességből fakadtak, ráadásul komoly stresszorként funkcionáltak, így garantált volt a szétesés. Munkahelyen is hasznosítható, középvezető beosztásig csak elverekedtem magamat legutóbb (érdekes, az is 4 év munkaviszony volt, nálam a négyes szám a mumus). 
Ami nagyon jó, egy ilyen közösségben, hogy nem kell elmagyarázni az olyan mondatokat, hogy fájdalmasan szép, mit jelent annyira szeretni/gyűlölni (akár egyszerre), hogy az fizikailag is fáj, stb.
Teljesen egyetértek veled, nem szükséges ennek a panaszáradatról szólnia, hiszen az csak az egyik véglet (ráadásul benne ragadhatunk, ha sokat panaszkodunk, sok fájdalmat élünk át). Nem szabad elfelejtenünk, hogy a másik véglet is a miénk, csak a miénk, hogy szerethető bolondok tudunk lenni, amolyan mesefigurák, akik bármikor rácsodálkoznak a világra, akik bármikor átérzik milyen nehéz, de hálás feladat megszelídíteni egy kis rókát, vagy rókaként várni. (aki esetleg nem olvasta volna a Kisherceget, az sürgősen pótolja).
A normális az olyan relatív, bele is halnék (igen, ez a kulissza szaggatóan teátrális rész), ha az lennék
Szóval bár most fura a világ, meg nagyon lapátolni kell a szétfolyó személyiségemet, de emlékszem, milyen, ha a szó pozitív értelmében maxon pörög ez a betegség.
Szia Renegade!
Amióta rátaláltam erre a közössége te vagy az első aki irásra késztet, mert látok egy kis pozitivumot a leveledben,nem csak a tüneteket irod amit szerintem ha valaki nyakig benne van a betegségben akkor pontosan tud.Reménykedtem benne hogy nem csak panaszáradatról fog szólni ez a dolog,hanem inkább tapasztalatcseréról.De aztán rájöttem hogy nem szolhat arról ,mivel minden ember más és mindenki másképp él meg mindent igy nem lehet ugyanaz a megoldás egy hasonló problémára sem.Na a lényeg az hogy nálam 25 éves koromra bukott ki a betegség addigra majdnem lett 2 diplomám csak én voltam a hülye egyet magaménak tudhatnék de az se, volt boldog párkapcsolatom akkor még nem volt volt világos hogy mitől van ez a túláraó szerető gondoskodás,de vége lett.Szóval csak annyit akarok kihozni belőle hogy tényleg sokminent el lehet érni a jó időszakban.Most én középen vagyok pillanatnyilag,mostanában megint azt érzem a hogy a völgynek lefelé tartok,nem a hegynek fölfele.
Szerintem meg normálisak vagyunk mi is csak nem a társadalom zömét alkotjuk,de ez egyéni vélemény:)
hmmm, én ennyire még sosem engedtem kitörni a negatív megnyilvánulásokat, esetemben:
a hallucináció még nem bontakozott ki teljesen (hangok, szagok, igen, zavaros gondolkodás persze, de képi világ nincs hozzá), lehet, hogy fiatalon elég tudatmódosítót lapátoltam be, így könnyebb különbséget tenni a valóság és a képzelgés között, elvégre van viszonyítási alap. Illetve, amit valóságnak gondolok az tart hosszabb ideje, tehát valószínűleg az a normális.
A dühöngést is igyekszem kontrolálni, embereken soha nem élem ki (max verbálisan, de erről nagyon le kéne szokni), tárgyakon egyszer, az érzelmi intenzitást figyelembe véve, erre azért büszke vagyok (cserébe az elfojtás miatt, gondolom nagyon megterheli az érrendszert).
Amiket írsz, azért az elszomorító, nem lehet túl jó, biztos van olyan tulajdonságod, képességed, ami túlmutat a borderlineon (mert ugye az ember végiggondolja, hogy van x tulajdonságom, de ebből mi a tényleges tulajdonság, mi a tünet?) és ha abba belekapaszkodsz akkor könnyebb. Nálam ez a kíváncsiság, minden érdekes, jobban motivált vagyok egy darabig.
Amit például roppant érdekesnek találok, hogy vajon mitől van, hogy pontosan tudjuk, hogy mi a bajunk, miért alakult ki, mit kellene csinálni, de az a rohadt első lépés
én a hallucinációimat sosem fogom tudni kezelni sajna mindíg nagyon igaznak vélem ezeket és talán úgymondd úgyis élem meg de talán ebben a betegségben ez engedett úgyhogy azt csinálok magammal amit akarok főleg ha egyedül vagyok a 4 fal között és a gondolataim rabja vagyok ,na és ott vannak a düh kitörések amikor poharakat vágok a földhöz ,meg ha épp nem tetszik a kép amit a tükörben látok akkor a tükör is törik ……ezeket nem lehet kezelni hiába a gyógyszerek …