Valami tényleg nincs rendben. Minden hajnalban felébredek, nehéz elalvások, itt, vagyis ezelőtt már sokkal korábban értettem meg Rimbaud egy sorát: Testem hajnal gyötörte. Nemcsak hogy gyötör, rémálmokkal is bombáz, ami egy normális ember számára lehet normális, nekem kín. Gyakran álmodok a pszichiátriáról. Gondolom, az lehet az oka, hogy rengeteget vagyok bent, a megszokás.

Két napja, hajnal négykor ébredés egy álomból, hatkor ébredés, összepakoltam az ágyat, felöltöztem, egy párna az immár pamlagra, takaró a hideg ellen, elaludtam. Egy sörözőben kerestem két ismerőst, ez a hely pont szemben volt a régi lakhellyel. A tér hirtelen átváltozott kórházzá, a pszichiátriát kerestem, benyitottam egy szűk helységben, mondták, keressek meg egy nőt, a nő megjelent, beöltözött kék egyenruhába, ott az volt az orvosi ruha; ugyanaz a félelem járt át, amikor először mentem pszichiátriára, féltem, reszkettem, a borderline minden tünete átjárt, kivéve a dühöt. Ugyanebben a remegésben ébredtem, zihálás, miegyebek, amikor megmondták, hogy be kell feküdnöm, elsírtam magam, idegen-, világosabban emberundoros voltam, mizantróp, de nem csak undor, hanem félelem játszott akkor. Gyerekként mindig kiközösített számba mentem. Tudom, milyen egyedül bírkózni a körülölelő sötéttel, mégha nappali fényesség van is. Az álomban és azután ilyesfajta érzések béklyóztak. Azért keltem zihálva. A pszichiátria a legfélelmetesebb helye a kórháznak, az ember nem tudja, mit kap, kikkel zárják össze. Két és kétharmad év alatt egy teljes évet töltöttem ott, és már várom a következő alkalmat. Ha nem lennének ünnepek, most rögtön bevonulnék, de anyámék nem értenek meg. Mostanában valami depresszióféle is előkerült. Gyakran elered a könnyem, csak halkan, nesztelenül. A borderline-omat levették az étlapról, hivatalosan skizofrén, személyiségzavaros, depressziós meg még ki tudja mi vagyok. A pszichiáterem folyton ellenőrzi a karom. Leveleket írok neki, őszintéket, nem hallgatok el semmit. A dolog mostanra odáig fajult, hogy a lábamat sem hagyja figyelme kívül. Igen, és tudom, hogy nincs jövőm, ki akarna egy szétszabdalt karú feminint, nem gyerek, férj, család, saját lakhely, mert odafigyelést igénylek. figyelni kell, mikor gyógyszerezem be újbólilag magam. Hívni rám a mentőt. Mikor teszek maradandó kárt magamban. A falcolásokról már nem is tudnak.