Mivel szerintem elég kevés ahhoz, amit eddig írtam,hogy valamennyire átlássátok a helyzetemet, megpróbálom röviden leírni, tulajdonképpen az életemet. Megszülettem, anyám meghalt egy éves koromban, apám egyedül nem bírt volna két gyerekkel, ezért feljött nagymamám vidékről, és ideköltözött hozzánk. Gyűlölték egymást, mindennaposak voltak a kiabálások, ajtócsapkodások. Mindketten ittak, magyarul alkoholisták voltak. Múltak az évek. Mikor elvégeztem az általános iskolát, nem tudtam, hová menjek tovább, ezért az akkori legjobb barátommal egy iskolába mentünk. Kertészetibe… hogy minek, azt ne kérdezzétek. Hogy el tudjam viselni az otthoni légkört, ekkor már ittam, voltam 15 éves. Semmit sem vettek észre. Az iskolát otthagytam, egy évig otthon voltam, rengeteget olvastam, szinte mást sem tettem. Következő évtől levelező tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, mert már kezdtek a depresszió és a pánik tünetei kiütközni rajtam. Közben ugye pszichológushoz jártam, ittam, írtam a verseket, egyszer meg akartam halni, nem sikerült… Nővérem elköltözött otthonról, mert nem bírta (csoda?) ezt a szart (bocs), ami nálunk volt nap, mint nap. Jól tette. Nincs is semmi lelki baja. Én még üvöltöztem is velük, hogy hagyják már abba!!!De semmi. Aztán 2000-ben apámat elvitte az alkohol. Eladtuk a lakást, vettünk két kisebbet. A sajátomba beköltöztem nagymamámmal. Alig volt munka, hol tanultam, hol nem, szét voltam esve 19-20 évesen azt sem tudtam, mit tegyek. Leköltöztünk vidékre mamával (az itteni lakást kiadtuk), és így már sokkal jobb lett minden. De 2004-ben nagymamámnál tüdőrákot diagnosztizáltak, ápoltam, gondoztam, de így is hamar elvitte. Ő testesítette meg számomra az Anyát. Mindennél jobban szerettem. Én meg dolgoztam ugyan, de képtelen voltam fenntartani a lakást (és mondanom sem kell, ittam, mint az állat), ezért az akkori főnököm (egy kocsmában dolgoztam, kész maffia hangulatban, ott lettem szerintem bipoláris) felajánlotta azt, hogy adjam el neki, menjünk ügyvédhez, elintézi az önkormányzati lakást… innentől már gondolhatjátok. Elmentem az OPNI-ba három hónapos elvonókúrára, egészségesen jöttem ki, albérletbe, dolgoztam. Lett barátnőm, igaz, hogy őszintétlen kapcsolat volt, de lett végre. Aztán egyszer nagyon-nagyon rosszul éreztem magam, mintha megfulladnék, hánytam, szorított a mellkasom, lázas voltam. Rohammentő, intenzív osztály, újraélesztés. Ekkor állapították meg a szívbetegségemet, ami anyámnak is volt.
Hajléktalanszállóra jöttem ki, amit nem bírtam, laktam utcán, mindenhol. Leszázalékoltak. Szobabérletet vettem ki, a tulaj az egyik szobában lakott, és állandóan macerált, mindenért én voltam a barom. Bírtam évekig. De elvégeztem egy ápolói tanfolyamot, és elhelyezkedtem egy családnál, ahol egy nagyon súlyos beteg bácsival foglalkoztam. Egyszer csak újra fáradni kezdtem, nem bírtam sem fizikailag, sem lelkileg a szenvedést, az ottani kiabálásokat, stb…gyerekkoromra emlékeztetett. Berúgtam, ők meg ki. Akkor már megvolt ez az albérlet. Eddig hétvégenként takarítottam egy irodát, a lábam miatt már ezt sem tudom tovább csinálni.
Ennyi eddig az elszúrt, nyomorult életem, amit részben magamnak (alkohol), részben családomnak köszönhetek. Köszönöm, hogy végigolvastátok!