Életem első altatásos műtéte 14 évvel ezelőtt történt. Ott a kórházi ágyon ismertem meg Istent, akkor töltött be az az öröm és békesség, ami semmilyen földi örömhöz nem hasonlítható. Istennek hála, hogy bár a műtét egy rosszindulatú (pajzsmirigy) történet apropójából vált szükségessé, megőrzött, ma is gyógyult vagyok.

Évek teltek el, mire találtam egy olyan közösséget (Békevár Baptista Gyülekezet), ahol jól érzem magam, el- és befogadtak. Azt, hogy hitben növekedtem volna az évek során, nem mondhattam el és ez egy kissé elszomorított. Úgy éreztem, hogy nem vagyok őszinte a közösséggel szemben, becsapom őket.

Isten látta vergődésemet. Próbált kommunikálni velem, de adóvevőim nem működtek meghallani az ő üzenetét, ezért úgy gondolta, hogy felráz és 2006-ban megengedett egy betegséget, amiért hálás vagyok neki. Tudom, furcsán hangzik, de hitem ez által kezdett növekedni.

Nos, 2006 októberében már sokat fájt a mellem, de kórházban, orvosok között dolgoztam, lenyugtattak, hogy nincs semmi komoly, ne izguljak. Nem is mentem orvoshoz akkor még. Közben anyósomnál áttétes petefészek tumort diagnosztizáltak, míg neki csak a hasa fájt. Megijedtem, nekem csak a mellem, inkább elmegyek. Ő már túl volt a műtéten, amikor én már jártam a vizsgálatokra. Akkor még nem mondtam meg neki, hogy sorstársak lettünk. Neki köszönhetően én idejében mentem orvoshoz, Isten általa figyelmeztetett. Ez is egy nagy csoda volt.

Év végén mindenki készül a karácsonyra, én újabb műtétre készültem: emlődaganatot diagnosztizáltak, annak is egy agresszív fajtáját, amiről minden rosszat elmondtak, akármerre vizsgálódtak, minden rossz volt, csak a hormonok voltak negatívok. Ez az egyetlen negatív eredmény őszinte örömmel töltött el, aminek hangot is adtam. A főorvosnő azonban közölte, hogy annyira ne örüljek neki, jobb lett volna, ha ez is pozitív, mert gyógyszerekkel nyomon tudták volna követni az állapotomat, így meg csak vaktában tapogatóznak. Én mégis hálás voltam Istennek, mert nem szeretem a gyógyszereket.

Ma már nem gyakori eset, de néha rákényszerül az orvos, hogy eltávolítsa a daganatos emlőt. Mivel ráadásul két – az emlő méretéhez viszonyítva – nagy daganat volt, ezért nem volt más megoldás, mint az eltávolítása. Ezt tudtam a legnehezebben elfogadni.

A műtétet jól vészeltem át, 6 hét múlva megkezdődött a kemoterápia, előtte megkaptam a leckét kezelőorvosomtól, miszerint: ha élni akar, élni fog, ha feladja, meghal. Mivel a tumor fajtája nagyon agresszív, ennek megfelelően a kemoterápia is egy lórúgás lesz. Ez volt az első lecke. Természetesen rögtön rávágtam, hogy a gyerekeim miatt élnem kell. Akkor volt Norbert fiam 19,  Georgina (Gigi) lányom pedig 14 éves.

Sok szeretetet kaptam a gyülekezetemtől, meglátogattak, SMS-eket küldtek Volt olyan testvérnő, aki félve jött, azt gondolta, egy összetört asszonyt fog találni, ehelyett vidáman, ragyogó arccal fogadtam. Utólag mondta el, hogy mennyire megkönnyebbült. A kezelések ideje alatt is állandóan élveztem szeretetüket. Ha el tudtam menni istentiszteletre, érdeklődtek hogylétem felől, biztattak, bátorítottak.

Felépülésem után kezdtem szolgálni a gyülekezetemben. Hetesre az Ezüst Juhar idősek otthonába járok testvérekkel, konferenciák idején konyhai munkát vállalok, gyermek bibliakörben tanítom a gyerekeket, ill. egy könyvtáros testvérnővel együtt felújítottuk a gyülekezeti könyvtárat, hamarosan megnyílik. Reméljük, hiányt pótol majd, hiszen városunkban keresztény könyvtár nincs.

Amikor bajban vagy, akkor tudod meg igazán, hogy kivel élsz egy fedél alatt. A férjem odaadóan gondoskodott rólam azokon a hétvégeken, amikor felkelni sem tudtam, hálás vagyok érte Istennek, imádkozom azért, hogy egyszer ismerhesse meg a jó Atyát ő is.

Sok férfi olyankor hagyja el a feleségét, amikor bajba kerül. Isten mellém is rendelt egy őrangyalt a kezelés ideje alatt, aki éppen így járt. Minden oka meg lett volna az elkeseredésre, de ő vidám volt és meg akart gyógyulni. Együtt vettük fel a kezeléseket Ibolyával és nagy segítség volt nekem az ő jelenléte. Az égi hazából nevethet már csak rám, és Isten tudja, hogy miért vette őt magához. Sajnos a másik Ibolya, anyósom sincsen már köztünk.

Talán sokan emlékezhettek a 2007-es év augusztus 20-ra, amikor Budapesten nagy vihar volt és akkor a mi polgármesterünk itt Kaposvárott nem merte megtartani az ünnepséget, a következő hétvégére tette át, ami az én születésnapom volt, augusztus 26. Egy keresztény tartalmú darabot adtak a Városligetben, ami sokak szívét megérintette. Az enyémet is. Tűzijátékkal zárult az este. Bizonyára a szép műsor hatására nemcsak a szememmel, hanem a lelkemmel is felfelé néztem. Akkor ott Istentől bizonyosságot kaptam, hogy élni fogok és rendben leszek, nyugodjak meg, mert a leleteim negatívak lesznek.

Térdre estem és potyogtak a könnyeim. Miközben ezeket a sorokat írom, könnyezem, olyan hatalmas csoda volt az életemben megtapasztalni Isten jelenlétét. Fiatalok egy csoportja nézett rám értetlenül, mit gondolhattak, nem tudom, de nem is érdekelt, mi volt ez ahhoz képest, hogy a születésnapomon visszakaptam az életemet Istentől.

Azóta nem félek a kontrollvizsgálatok eredményeitől, mert tudom, hogy negatívak, s bár kérdezhetném, nézhetném is, mint kórházi dolgozó, (adminisztrátor) sokszor elmulasztom, mert Isten szavának hiszek. Tavaly május óta pedig önkéntes beteglátogatóként az Onkológiai Osztály betegeit látogatom. Jókat beszélgetünk, s ha igény van rá, imádkozom értük. Aki elfogadja, kincses dobozomból  kap egy igeverset.

Csak köszönni tartozom Istennek, amiért megadta a szívem kérését, hogy sorstársaimhoz közelebb kerülhettem. Minden nap ajándék, amit hálás szívvel köszönök meg neki. Boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam az ő mindenható erejét, megtartó szeretetét.

„Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jeremiás 31:3)