Szisztok! Én már több mint 7 éve vagyok pánikbeteg.Az a “depressziós-szorongásos fajta”nem a “mindjárt szívrohamot kapok”fajta.Nagy szar az egész…állandóan újra és újra előjön ez nekem…..Folyamatosan szedem rá a gyógyszert.(Zoloft + pszichiáter is ) Hol jobb,hol rosszabb…ált.ősztől-tavaszig rosszabb…akkor emelem meg a gyógyszeradagot.De nem nagyon látok ebből kiutat.Lehet,hogy én vagyok nagyon gyenge….ha sokáig stresszes időszakom van vagy “eszem magam vmin”akkor előbb vagy utóbb tuti,hogy előjön.A Párom az elején még nagyon megértő volt velem,meg segített nagyon sokat…..De most már úgy érzem,mintha teher lennék számára….mintha már nem is hinne nekem,meg ebben az egész “betegségben”…..állandóan azt hajtogatja,hogy gyógyszerfüggő vagyok és Ő nem akar egy ilyen emberrel élni…szerinte csak akarat kérdése az egész és életmód változtatás,meg pozitív hozzáállás….és,hogy én ink.a könnyebb,kényelmesebb utat választom és csak kapkodom be a bogyókat.Nagyon elkeserít,hogy ez a véleménye rólam….bár gondolom Ő csak jót akar nekem,de ezzel vhogy pont nem azt éri el nálam…..ink.csak elszomorít és úgy érzem “cserbenhagy”.Én már azt is hallottam,hogy van,akinek egész életében “kell”szednie ezt a gyógyszert,mint pl.a magas vérnyomásosoknak a vérnyomáscsökkentőt….tehát,hogy ez nem akkora “szégyen”…..Én próbáltam már többször is leszokni,addig jutottam,hogy csak napi fél db.gyógyszer( 1+ fél a max. adagom )de aztán mindig visszaestem,szarul lettem….nagyon….és kezdődik minden elölről. 
Sokszor annyira félelmetes ez az egész….:’( Mivel nagyon egyedül vagyok ezzel a problémámmal…szívesen beszélgetnék,barátkoznék “hasonló cipőben járókkal” ! Üdv.
PÁNIK
Legaktívabb felhasználók
RSS 2.0 Kommentek
Zizu!
Ezeket a kérdéseket mindannyian feltettük – feltehetőleg több ezerszer magunknak!
Nehogy bántásnak vedd, de az alaplépés az, hogy befejezed sajnálni magad, és visszakövetelni a régi életed! Múlt – elmúlt. Ez most egy olyan új élethelyzet, amiben lehetőséget kaptál saját magaddal felvenni a kapcsolatot, és szépen, lépésről-lépésre megváltoztatni mindent magad körül! A segítség nem kívülről, hanem belülről fog érkezni! Ha ennyire rosszul vagy, mindenképpen menj el szakorvoshoz, olyanhoz, akinek terápiája is van, nem csak gyógyszerei. Ha erősen hiszel a gyógyulásban és akarod is azt, csodákra leszel képes! Ne akarj egyszerre mindent, csak szépen, lassan, figyelve…Vezess pániknaplót, egy idő után meglátod, mi az, ami kihozza belőled, s talán megtalálod az okát is. Ha az meglesz, onnantól kezdve látványosan kivirágzol újra!
Szép napot: Rosemary
Sziasztok! Utálom,hogy ilyen irányba változott meg az életem,mióta van ez a pánik.
( nagyon visszafogott lettem,otthonülő,magányos,bátortalan,szorongó paragép,akit szinte már nem is érdekel semmi….) Utálom,hogy ha egy kicsit is stresszesebb időszakom van vagy sokat agyalog ( eszem magam ) vmin,egyből előjön…újra meg újra……:( De MIÉRT???? Mások is élnek még nálam sokkal stresszesebb életet és sokkal egészségtelenebbül is és mégsem “dőlnek ki ” . Én miért,és miért ÍGY???? :’( Maga a pokol,mikor jön ez a rettenetes érzés…..a hidegrázás,szédülés,hányinger,erőtlenség,szívdobogás,félelem…rettegés,PÁNIK >>> depresszió…..:( Vissza akarom kapni a régi életem,úgy akarok élni,ahogy a többiek!!!Miért kell annyi mindenen változtatnom ahhoz,hogy “meggyógyuljak”??? Nem akarok megváltozni.Miért nem lehetek ÉN,saját magam???Ne haragudjatok,de el vagyok keseredve,nagyon.
puszik
Szia Zizu! Várom leveledet a pagino@citromail.hu-ra. Csak rám és rád tartozik, amit írnék. Szeretettel: Marika
Írj, olyan élethelyzetekről, amik hatottak rád. Írhatsz a múltról, a jelenről és a jövőről, illetve akik meghatározták életed. Írhatsz, ami szerettél volna lenni, vagy aki szeretnél lenni. Írj, írj, írj !
A stresszrol sokan ugy beszelnek,mint adaz ellensegunkrol,pedig a leg jobb baratunk.A stressz segit,hogy elo jojjenek legjobb tulajdonsagaink.A gond csupan akkor van,ha a stresszor megerkezesekor megijjedunk,es lemerevedunk.Az ijjedtseg,es a tehetetlenseg erzese az onbizalom hianyan alapszik.Biznunk kell onmagunkban,hogy ezt a stresszort le birjuk gyozni,vagy el tudunk futni elolle!Hadd irjak egy peldat!A cica kenyelmesen setal,amikor a stresszor kutyus megjelenik.3 valasztasa van:1.Hagyja magat szettepni;2.elfut es felmaszik egy fara;3.kitolja kormeit,es lerendezi a kutyus elulso felet.Ezzel nincs semmi baj mindaddig,mig nem kell allandoan futni a kutyusok elol.A stersszt rendszerint elvezzuk,hisz szeretunk gyorsan vezetni,versenyezni,vitazni,megmeretni.Kedveljuk a kuzdelmeket bemutato filmeket,es szeretunk jatszani olyan jatekokat,ahol valakit(ket)le kell gyozni.Tudsz-e vesziteni?Mersz-e jatszani?Onbizalmad szab ezekben hatart.
Sziasztok! Sorstársaim,Ti mindannyian tudjátok,hogy mitől is alakult ki nálatok ez a pánik,miért van???
Úgy tűnik,hogy ez a gyógyszer+pszichiáter páros nem jött be….nekem.Szerintetek a kineziológus többet tudna segíteni??
Üdv.:zizu
Kedves Zizu!
El kell keserítselek: nem fogsz hipp-hopp varázsszóra meggyógyulni! Küzdeni kell, kőkeményen! Minden percben, órában, minden nap! Igenis, elviselhetővé lehet tenni így is az életünket és ki is lehet gyógyulni belőle! Ne az érdekeljen, mások mit gondolnak rólad, az érdekeljen, hogy TE mit gondolsz magadról! Kit érdekel mások véleménye? Te csak a saját elvárásaidnak akarj megfelelni, így az egyik legnagyobb koloncot, amit cipelsz már el is dobtad! Egy teljesen új világ nyílik számodra! Önzőség? És aztán? Veled ki törődik, ha Te nem törődsz saját magaddal? Kemény ugye? Azért mert kemény ám az élet is! Nyomja rendesen az akadályokat az útra, azokat nekünk kell leküzdenünk – saját magunktól. Tűzz ki magad elé egy aprócska CÉLT, s ha azt elérted, jutalmazd meg magad valamivel! Aztán jöhet a következő CÉL. Hinned kell önmagadban, bíznod kell önmagadban, hidd el, olyan belső erőtartalékokkal rendelkezel, amiről csak nem is álmodtál! Mozgasd meg ezt az erőtartalékot. Ne hirtelen várd a csodát, szépen lassan fog bekúszni az életedbe. Te is megérdemled, ugyan úgy, ahogy más!
Puszi: Rosemary
Sziasztok! Elképesztően jól esett ez a sok-sok hozzászólás,köszönöm!Most írtam először “ilyen helyre”…Igazából ….nagyon magamra maradtam ( a problémámmal)….a közvetlen környezetemben nincsenek sorstársaim….a “normális” ismerőseim pedig egyáltalán nem értik,hogy mi is történik velem,mikor hirtelen “beteget jelentek”,mert képtelen vagyok még az ágyból is felkelni,nemhogy bemenni a munkahelyemre és egy “normális ember életét élni”.Meghallgatnak és próbálják megérteni,hogy mit is érezhetek-egyébként,néha már nekem is nagyon nehéz erről beszélni,elmagyarázni-de látom a szemükön,hogy nem értik,nem értik meg,hogy egy fiatal,”életerős”….ember mitől omolhat így össze.Igazából én nem is szeretnék ezen a “betegségen”keseregni,csak olyan embertársakat szeretnék találni,akik elfogadják,hogy “ilyen vagyok”; érzékenyebb az átlagnál.Szerintetek is ez az egyszerűbb,hogy azt mondom,”én ilyen vagyok”…..vagy változtatni kell és nem beletörődni??Nektek pl.a munkahelyeteken vagy a kollégák,partnerek,család hogyan tolerálja ezt a “pánik dolgot”??És mennyiben változott meg az életetek,mióta van “ez a dolog”?? Üdv.:zizu
Szia!megértelek,sajnos a környezetünk csak egy darabig képes tolerálni bajunkat,mivel ők nem élik át a rosszulléteket így nem értenek meg bennünket sokszor.
Nekem nagyon gáz mikor hevesen elkezd verni a szívem és közben nem kapok elég levegőt.Még jó,hogy az ember bepánikol ilyenkor.
Szia Zizu!
Nekem is vannak hasonló problémáim. Több mint 10 éve szedek gyógyszert, és próbáltam 2x is leállni vele. Ennek az lett az eredménye, hogy sokkal durvább tüneteket produkáltam, mint elötte bármikor, azt hittem belehalok a félelembe a kitudja mitől. Volt amikor csak felet szedtem és persze pont akkor hajszoltam magam agyon, így egyik napról a másikra kibuktam. 2-3 hét kellett mire megint ki tudtam menni az utcára egyedül. A párommal nem sokkal azelött ismerkedtem meg, hogy kiteljesedett a betegség és bár sosem értette meg mi ez, próbált segíteni, legalábbis megértő lenni. Gondolom az évek alatt neki is felörlődtek a tartalékai így már sokkal kevésbé tolerálja a betegségem, ráadásul nekem mindíg fáj valamim, és ezt is nagyon unja már. Valahol megértem, de nagyon rosszul esik, hiszen őrá tudok/tudnék támaszkodni. Már egyébként nem próbálkozom a leszokással, és az orvosom sem foglalkozik igazán velem, felírják a gyógyszert és kész. Talán még pszichológust kéne megpróbálnom – persze nem az első próbálkozás lenne – hátha találok olyat aki tényleg megért, és segít. Szóval hasonló cipőben járunk
Szia Zizu!
Én 20 éve szintén zenész…Gyógyszerrel, gyógyszer nélkül, pánikkal, agorafóbiával, generalizált szorongással. Voltak közben nagyon jó évek, aztán megint előjött. Ha a párodnak ez a hozzáállása, gondolkodj ek rajta, miért? Te miért vagy beteg? Menj el egy jó pszichiáterhez, aki nem csak a gyógyszereket írja fel! Ha nem beszélget veled, keress pszichoterapeutát vagy kineziológust. Ne agyalj állandóan, csak egy röpke időre próbálj a MOST-ban lenni, annak minden percét élvezni! Nagy munka, de ki lehet belőle jönni. Hát persze, hogy a tél a legrosszabb, nekem a tavalyi borzasztó volt, akkor határoztam el, hogy ez így nem mehet tovább! Most egész télen tanultam, szinte repül az idő, és dolgozom a könyvemen, ami épp a kilábalás lehetőségeiről szól. Reményeim szerint tavaszra már megjelenik!
Fő, hogy foglald el magad, tanulj jó kis kreatív technikáket, szépítsd a környezeted, vedd körül magad színekkel, fényekkel, illatokkal, olyan zenével, amire r tudsz hangolódni. A neten találsz sresszleküzdési technikákat, alkalmazd őket! Nem baj, ha még kell a gyógyszer, a cukrosoknak is kell egy életen át. Hangold át magad, csináltass új frizurát, köss új ismeretségeket. Ezek mind növelik az önbizalmadat, erősítenek. Egyfelé tartunk – más-más utakon. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz az élet – talán érzékenyebbek vagyunk az átlagnál. Talán. Ez a betegség sok mindent tanít nekünk, de nagyon sokan nem ismerik ezt fel. A megoldás pedig tényleg bennünk van! Fel a fejjel, új év, új tavasz, s most nagyon jók a bolygóállások az újrakezdéshez is! Nem vagy egyedül, nagyon sokan vagyunk és egyre többen – sajnos. Kitartás! Lesz ez még jobb is, de ahhoz Neked is dolgoznod kell magadon!
Puszi: Rosemary
Kedves Zizu!
Én is csak nemrég írtam ide első alkalommal,de hidd el,jó ezt egy kicsit kibeszélni vagy kiírni magunkból.Én 40 éves vagyok és már több,mint 15 éve szedek különféle gyógyszereket,huzamosabb időre nem tudtam letenni őket.De csak úgy,magadtól nem is szabad.Nekem nagyon komoly tüneteket produkált a leállás.Egy éjjel felébredtem és egyszerűen nem tudtam,hogy hol van a plafon,meg a föld,nagyon erős egyensúlyzavarom lett,több alkalommal is.Elmentem nőgyógyászhoz,aki mondta,hogy nem hormonális a baj,voltam fülészeten,hátha az egyensúlyközponttal van gond,de mivel ott sem találtak semmit,és megtudták,hogy mivel kezeltek korábban,innen egyből a pszichiátriára küldtek.Itt szerencsém volt,mert egy nagyon rendes orvoshoz kerültem,aki viszonylag hamar beállított gyógyszerekkel,amikkel sokáig egész jól elvoltam.Sajnos,ez a doki azóta külfödre ment,most egy másik orvoshoz járok,aki viszont a gyógyszer felírásán kívül semmit sem csinál,semmit sem tud rólam,nem is tudtam neki megnyílni,mert látom rajta,hogy igazából nem is érdekli az állapotom.Most,az utóbbi hetekben több pánikrohamom volt,elég rosszul éreztem magam,elmemtem hát hozzá,de ő csak annyit mondott,hogy emeljük a gyógyszeradagot,ill.írassak fel a háziorvosommal szívritmusszabályzót.Most próbálok éppen másik orvost keresni.Szóval az én helyzetem sem könnyű,én alapból is sokat szorongok,emiatt állandóan izzad a tenyerem-sokszor szinte folyik róla a víz,közlekedési fóbiám van,ami szintén elég kellemetlen tud lenni.Na de nem sorolom tovább.Ahogy azt már a többiek is írták,tényleg vannak jobb és rosszabb időszakok,amiket át kell vészelni.Mivel már nekem is ilyen hosszú ideje tart ez a betegség,én nem hiszem,hogy ez valaha is teljesen elmúlik,valahogy meg kell tanulni ezzel együtt élni.Azokra tehát ne halgass,akik emiatt gyengének tartanak,ez egy betegség,sajnos,amit kezelni kell.A gyógyszerekkel pedig,ahogy az én példám is mutatta,nem lehet egyik pillanatról a másikra leállni,hiába érezzük pillanatnyilag jobban magunkat.Na de nem elkeseríteni akartalak,csak azért írtam le ezeket,hogy tudd,sajnos nagyon sokan “járunk ebben a cipőben”.Na, most már tényleg befejezem,mert a gyerek magától éjfélig sem feküdne le.
Szia!Baluanyu
Kedves izing és rabbi! Tőletek is ugyanezt kérem, a pagino@citromail.hu-n értekezzünk.
Most mennem kell. Szeretettel: Marika
Szia Cleric!
Amit leírsz, annak egy részét vitatom. A pagino@citromail.hu-n folytassuk az eszmecserét, ha javasolhatom, s valamennyi hozzászólóval szívesen beszélgetnék e-mailben. Nem vagyok orvos, a bölcsek köve sem nálam van, de voltam én is hasonló helyzetben. Szeretettel: Marika
Szia Zizu!
Hosszabban szívesen beszélgetnék veled a pagino@citromail.hu e-mail címen, mert oda könnyebben feljutok. Itthon az időm is kevés, a gépek is foglaltak. Írj! És beszélgethetünk, én tudnék egy s mást tanácsolni és mondani, mert én is voltam hasonló cipőben. Szerencsére, mára már nem jellemző ez rám. Szeretettel : Marika
Kedves Zizu!
A panikbetegseg megoldasa nem a gyogyszer,hanem a felkeszult pszichologussal kiepitett uj hozzaallas a dolgokhoz.Igen.A megoldas benned van,de egyedul nem tudhatod kihuzni magad lelki godrodbol a sajat hajadnal fogva.Kulso szakember segithet ehhez.A gyogyszer szukseges lehet az elet elviselhetove tetelehez,es a pszichoterapia vegzesenek lehetosegehez,de csak tuneti kezeles.
Szia én 3éve vagyok pánikbeteg és mindig télen jön rám most is szarul vagyok de a multkor pont itt kaptam segitségret valakitöl a cseten probálom bebeszélni magamnak,hogy jol vagyok és nincs semmi bajom ez néha segit ,de nem mindig.Ha rám jön a roham gyorsan elöveszem a laptopot utána olvasok a neten a pánikbetegség tüneteiröl és elmulik vagy valakit felhivok valami érdektelen dologgal és az segiteni szokott ,most is hogy irok jobban vagyok.
Szia! Én is “hasonló cipőben járok”, azzal a különbséggel, hogy nem szedek gyógyszert, nem merek szakemberhez fordulni…sokan azt hiszik ez egy kitalált betegség, csak nyavalygás, hiszti, nem is gondolják, hogy ez az állapot teljesen felemészti az embert. Sokan nem tudják ezt átérezni. Az ismerőseim között nagyon sokan szednek hangulatjavítókat, antidepresszánsokat, nyugatókat, ez egyáltalán nem szégyelni való probléma. Én úgy tudom nem is szabad abbahagyni ezeket a gyógyszereket, mert csak rosszabbat teszel magaddal. Ha igazán szeret a párod, akkor kitart melletted, és próbál továbbra is segíteni, ha nem, akkor talán nem ő volt az igazi. Üdv. Cleric