Sziasztok!
Sajnos egy bizonyos életkor elérése után rám is rámtört ez “betegség”. Annak nevezik, de még mindig nem tudom elhinni. Kb.17 éve kezdődtek a tünetek: gyengeség érzés, az utcán csak fal mellett biztonságosan, éjszakai felébredés halálfélelemmel, fokozott izzadás, , de legjobb volt otthon. Gyógyszerszedés nélkül átvészeltem kb. egy-két évet, aztán elmúltak a tünetek. 8 éve újra jelentkezett a “betegség” csak egy kicsit enyhébben, az utcán meg a városban elvoltam, de a munkámmal járó utazás során többször előfordult, hogy a távolsági buszon rosszul lettem, úgy éreztem lement a vércukrom és ennem kell. Szakemberhez fordultam, gyógyszert ajánlott, de nem akartam elhinni, hogy csak az segít, ezért szenvedtem tovább, csak egy évvel később kezdtem el gyógyszert szedni kb. 1,5 évig. Akkor úgy tűnt, hogy vége. Több mint 3 évig volt tünetmentes időszakom, majd 2,5 éve újra kezdődött. A tünetek hasonlóak voltak, de már jelentős alvászavarral is párosult. Ekkor már azonnal szakemberhez fordultam, majd ismét gyógyszer jelenleg is, bár az egyik komponenst már elhagytam. A tünetek általában enyhék, csak ritkán súlyosbodnak egészen mellkasi fájdalomig, gyengeség érzetig. A gyógyszerszedés előtt elég sok szakrendelőben megfordultam, de az eredmények negatívok. Szívesen megosztom a tapasztalataimat, mert úgy gondolom, hogy kezdek rájönni, hogy miként lehet kiküszöbölni a rohamokat, bár a doki szerint egy életre nem szabadulok meg a tünetektől.
tudor123@freemail.hu
Kedves tudor123@freemail.hu!
Én is már vagy 20 éve ezzel a nyavajával küszködöm, szándékosan nem írtam betegséget, mert ha az is, a léleknek egyfajta jelzés értékű, testi tünetek formájában megjelenő üzenete inkább. A gyógyszerekről/ amit nem szedtem soha/ annyit, egyrészt arra jók, hogy eltompítsák az éber, “esetünkben” túlzottan minden reakcióra kész, ki kell, hogy mondjam eltorzult tudatunkat és kevésbé intenzíven reagáljunk a külvilágból és belőlünk érkező “hatásokra”, ködösítve problémáinkat. Egyértelmű, hogy a fóbiák, pánik stb. a lélek betegsége, amit annak gyógyításán keresztül tudunk kezelni, gyógyítani. Lehet gyógyszereket szedni persze, de ha belső hajtóerőnkön nem dolgozunk idővel visszatérhetnek, vagy legrosszabb esetben el sem mulnak a tünetek. A lélek üzen, ezt kell megérteni. De ez roppant nehéz. Mit üzen? Mit kell másképp csinálnom? Mit kell az alapvető gondolkodásomban átprogramozni. Sajnos véleményem szerint akik ezekben a nyavajákban küszködnek, megvárják “amig minden kötél szakad”, és ez nagyon nem jó. Minél később kezdünk el magunkal foglalkozni annál nehezebb, mert távolodunk a realitásoktól, önmagunktól, kapcsolatok mennek tönkre, énképünk alaposan eltorzulhat stb. és innem nem egyszerű a felállás. De nincs lehetetlen. A legfontosabb szerintem az önismeret, “ismerd meg önmagad”, ugye ismerős? És tényleg. Mit tudunk magunkról, érzéseink fontosságáról, arról a valakiről aki egy a sok közül, de mégis éppoly fontos láncszem a gépezetben mint bárki más. A mai társadalmi elvárások sajnos karöltve a pánikkal, kifordítanak minket önmagunkból. Nem tudjuk mit akarunk, mire van szükségünk, mitől lehetünk boldogak, mert mindig, minden körülmények között elvárásokba ütközünk. A baj csupán az, hogy meg is akarunk felelni ezeknek. Mert. Már a kisgyerekkorban-és ez a neveltetés- elkezdődik, ezt csináld így- meg ugy, akkor nem lógsz ki a sorból-szocializmus-, akkor lehetsz elfogadott, ha “szabvány” szerint élsz és ezt mi gyerek fejjel elhisszük. A lázadó gyermek ellenáll és ez a helyes, mert saját határait ily módon probálja meg beállítani. A gond ha a domináns szülő öntörvényűen próbálja meg “megsemmisíteni” ezeket. Én átéltem mindezt. Anyám egy rendkívül erős akaratú egyén/87 éves/, aki mindig jobban tudott nálam mindent, nem adott utat az én kis lelki világom kibontakozásának, megismerni lehetőségeimet, képességeimet, határaimat, egyszóval önmagam. Ha visszanézzük a pánikbetegek családi multját, szülővel való mélyebb kapcsolatát, bizony vannak hiányosságok! Sajnos azt kell, hogy mondjam, ezekben az esetekben a tudatalatti téves proigramozása által torzul a személyiség, abnormálissá válik az énkép, elveszünk önmagunkban, bizonyos értelemben ” a társadalom kirekesztjeivé” válunk.Minél mélyebbről kell törekednünk a felszin felé, annál nagyobb ellenállásba ütközünk, mert ugye mit is akar az, akinek eddig minden ugy volt jó ahogy volt, aki nem merte kinyilvánítani igaz akaratát, aki nem mert élni az önérvényesítés eszközeivel. DE! Sohasem késő. Ha tényleg változtatni akarunk és nem belesüppedbe az ingoványba nyalogatni sebeinket, választani a kényelmesebbnek tűnő passzívitást, akkor mindenképpen drasztikus lépéseket kell tennünk “Önmagunkért”! Önismereti tréningekre járni, nem szégyelve pl. agorafóbia esetén segítséget kérni az elmenetelben-mert végre higyjük már el, hogy jár nekünk-. Rengeteg lehetőség van arra, hogy kipróbáljuk, részesei legyünk önképző módszereknek. Ezeknek utána kell érdeklődni. Párkapcsolati terápiára, kommunikációs tréningekre, stresszoldó kezelésekre stb. járni. Mintahogy problémáink kialakulásához is sok-sok idő kellett, az hogy visszataláljunk önmagunkhoz is egy folyamat. Legyünk, kitartóak, törekvők, merjünk nemet mondani, ne ijedjünk meg attól, hogy “ketrecünkből való kitörésünk” kapcsolatok megszünését, gyökeres átértékelését hozza magával-ennek zökkenőmentesítésében segít a kommunikációs tréning-. Szóval csak bátran előre! És hogy mi jön majd ezután? Azt még leírni is nehéz, mert életünkben talán először meglátjuk a napfényt, élvezhetjük a szellő simogatását, szárnyalhatunk az élet egyébként nagyszerű mezsgyéjén és végre hasznos, építő elemei lehetünk társadalmunknak! MERT VÉGRE ÖNMAGUNK LEHETÜNK! Sok sikert hozzá!
Kedves Man!:)
Én nem szedek gyógyszereket,nálam viszint már sokféle oldalát mutatta apánikbetegség!Volt,hogy összeestem,remegtem,mint a nyárfalevél,mjd szétment a fejem,úgy feszített,halálfélelem,szédülés,tarkófájdalom,a végtagok hirtelen kihülése,jéghideg lesz kezem ,lábam,bizsergek…a jelenlegi tüntetem ami nem tudom,hogy szervi eredetú-e a szívritmuszavar,fejfájással!Én is szívesen megsoztom bárkivel a tapasztalataim,de mindenképp a pozitív hozzáállás az ami segít ebben,csakis az!:)