Sziasztok!

Olvastam írásaitokat, és hozzászólásaitokat. Megdöbbentem. Nemcsak azért, mert én is ebben a betegségben szenvedek, hanem ok-okozati hasonlóságok miatt. Nagyon nehéz elfogadni, hogy beteg vagyok, nagyon nehéz hinni, hogy van gyógyulás. Törekszem és törekedtem rá, de nagyon nehéz. Minden amit ez a betegség hozott magával, az nagy próbatétel.

Az én esetemben, amitől csak féltem, ami miatt gyötört a bűntudat, az mind bekövetkezett. A szeretett társ elhagyott és máshol kereste a boldogságát, a szegénység, a testi tünetek felgyorsulása, a munkanélküliség… és sorolhatnám. 44 éves vagyok. Nincs munkám. 4 gyermekem született és 25 évig éltem házasságban. Kemény küzdelmet folytatok magammal, miközben itt vannak a gyerekeim. Próbáljuk túlélni ezt az időszakot. Tavaly szeptemberben elhagyott a férjem, majd volt egy rákmegelöző nagyműtétem, egy inkfarktus megelőzésem.

26 kg-ot fogytam, és nagyon gyengének érzem magam. Nem találok munkahelyet és küzdök a hangulatom ingadozásával. Majd elment a 17 éves lányom az édesapjához és a válóperen tudtam meg, hogy nála is szeretne élni. Anyaként, társként úgy éreztem teljes csődtömeg vagyok. Hiába vannak gyógyszerek, hiába van hitem, néha úgy érzem feladom. De itt vannak a gyerekek, akik számítanak rám. A két nagyobbik lányom egyetemista ők is keveset tudnak mellettem lenni. Szüleim gyermekkorom óta nem törődnek velem. Segítségem tulajdonképpen nincs. Egy ragyogó szemű 8 éves kislány vár minden nap, aki belém kapaszkodva próbálja megélni a válás megpróbáltatásait.

Mióta a Kedves elment minden rám szakadt. Feladatok tömege, ami kínokkal jár, míg az ember testileg és lelkileg teljesíti őket. Estére olyan vagyok, hogy gyorsan ágyba szeretnék bújni, tudván hál istennek ez a nap is eltelt. Nem tudom meddig fog ez még tartani, de bízom. Nincs más választásom. Olvaslak benneteket, beszélgetek, figyelek és tanulok. Fontosak a túlélési technikák, hogy ne csak lebbegjünk a lét elvislhetetlen könnyűségében.