Sziasztok!
Velem 4 napja történt valami ami végképp betette a kaput, és – bár eddig is tudtam, hogy valami nem stimmel velem – elhatároztam, hogy utánajárok, mi van velem. ekkor találtam sok infót a szf-ról, és szinte minden egyezik… Igazából előtte nem is hallottam erről a “betegségről”, egyszerűen csak meg voltam győződve róla, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Aztán 4 napja kénytelen voltam nagyobb társaság előtt beszédet tartani (sajnos a munkámból fakad, ez volt a 2. ilyen alkalom. az 1. jobban sikerült, mert kb az egész szöveget megtanultam, mint egy verset, bár abból is felejtettem sokat), előtte pár órával megírtam a szöveget, és vagy 100x felmondtam magamban, gondoltam nem lehet gond. Főleg hogy egy kb 3 soros kis beszéd volt, szóval nem kell valami bonyolult dologra gondolni. Aztán kiálltam a tömeg elé. És mintha mindent kifújtak volna a fejemből, azt sem tudtam kinyögni rendesen, hogy hol vagyunk, és miért – elrontottam a neveket, stb. A szám kiszáradt, a szívem majd kiszakadt úgy dobogott – az már órákkal előtte is amikor csak rágondoltam, hogy mi vár rám, sőt, most hogy leírom szintén – vörösödés, izzadás, lábreszketés, szembe nem nézés… egyszerűen katasztrófa volt. Utána persze egész este nem mertem hozzászólni senkihez, azt hallgattam ki beszél rólam, meg voltam (vagyok) róla győződve hogy mindenki rajtam nevetett. És ez a kis élmény is bekerül azok közé, amiket soha nem fogok elfelejteni, és ahányszor csak eszembe jutnak (gyakran!!) borzalmasan utálom magam. Na ez volt az a pont, mikor rájöttem, hogy nekem segítség KELL, és az lehetetlen hogy ez a normális keretein belül van, mert tuti nincs! És amikor elolvastam, hogy mik a szf “tünetei” szinte 100%-ig magamra ismertem
Én is úgy érzem, hogy MINDENKI jobb nálam, ezért képtelen vagyok másokkal normálisan beszélgetni. Ugyanakkor én is tele vagyok szégyenérzettel, mindenért szégyellem magam és folyamatosan azon agyalok, hogy mit mondtam-csináltam rosszul (nyilván ez sem tesz jót a kommunikációnak). Folyamatosan görcsben van a gyomrom, nagyon pirulós vagyok, és ráadásul kb 2-3 éve elkezdtem nagyon durván izzadni. Ehhez nem kell semmi extra, tehát hogy pl beszélnem kell emberek előtt, elég ha kimegyek az utcára. És tök mindegy h tél van-e vagy nyár. Ezért egy jó ideje már csak fekete felsőt merek felvenni, vagy pulcsit…
És az az igazság, hogy nem is tudom, hogy mikor kezdődött. Ti tudjátok? Vagy hogy mikor lett rosszabb…? Persze mindig szégyenlős voltam, és inkább csöndes, de az egyetemet megcsináltam (2-t is). Viszont a diplomavédés siralmasan skerült, előtte összevissza hánytam magam (sry a naturalista leírásért,de tényleg így volt), és úgy bepánikoltam, hogy megittam egy 3 decis erőset (már nem tudom, hogy mit), és bevettem 2 nyugtatót!! Azelőtt sosem csináltam ilyet.
Szeretném megtudni, hogy közületek nyúlt valaki droghoz, alkoholhoz, gyógyszerhez, vagy más tudatmódosítóhoz a gátlások legyőzése végett?
Történt nálatok javulás? Ha igen: hogyan? Pszichiáter-természetgyógyász-gyógyszerek?? Én bejelentkeztem kineziológushoz, van valakinek tapasztalata ezzel kapcsolatban? Hasznos lehet?
És utólagos bocsánat a hosszú rizsázásért :).
Üdv
De aranyos vagy Kig
Sziasztok,
Részben ismerem ezt az érzést. Amikor először kiálltam beszélni én is egy 200 fős tömeg elé nem tudtam szinte megszólalni csak hülyeségeket mondtam. Aztán egyre többször álltam ki és elmúlt az érzés. Tudtam minden kötöttség nélkül beszélni, az emberek szemébe nézni.
Valaki itt a Várószobán leírta, hogy kerekes székbe jutott és nem mert az utcán az emberek szemébe nézni. Majd erőt vett magán és aki őt megnézte annak a szemébe nézett és megpróbálta, hogy ne ő forduljon el először. A végére annyire jól ment neki, hogy már ő mosolygott azok láttán akik kínosan érezték magukat egy szemkonatkust követően. Szóval biztos, hoyg gyakorlás kérdése is az egész.
Illetve biztos, hogy kell hozzá önbizolaom is, ami valakinek megadatott és valakinek tanulni, gyakorlnia kell hogy meglegyen ez az önbizalom.
Szia Hársfa!
Nem tudok sikerélményről, javulásról beszámolni, tanácsot sem tudok adni, mert én sem tudom mi lenne a megoldás, mi az , vagy ki az , aki ebben segítségünkre tudna lenni…csak gondoltam leírom…nem vagy egyedül…ami lássuk be, nem valami megnyugtató
Azért szerencsésnek mondhatod Magad, mert haladsz előre, gondolok itt a kettő diplomádra és a munkádra…idestova töltöm a 27-et, és sehol sem tartok…olyan szintű fóbiám van, ami az évek alatt egyre fokozódik, egyre jobban elzár a külvilágtól, a normális élettől…falat építettem magam köré, teljesen magamra maradtam…nem járok társaságba, persze egyfelől nincs is, de ha nagyon ritkán lemerészkedem, csakis alkohol befolyása alatt merem…xanaxot szedek megint mindennap, mer csak így tudom elviselni magam, az állandó kínzó gondolataimat…világéletemben gátlásos és szégyenlős voltam (egyetlen iskolai szereplésem 1 mondat elmondása lett volna egy rendezvényen, amit sejtheted, hogy a kezemről olvastam fel, miután szerencsésen elfelejtettem a tömeg láttán),olyan anyuci szoknyája mögé bújó szerencsétlen, amit ma már a “falaim” helyettesítenek…már nem anyát okolom, ezért…azért jó lenne tudni, hogy miért pont én lettem ilyen görcs a környezetemben…de ha már így is van, hogyan szabadulhatnék meg tőlük, valahol tudom, hogy valótlanok, amiket magamról gondolok…szépnek tartanak, mégsem hiszek nekik…különben meg ennyi az egész crying…értéktelen, a társadalom és önmaga számára haszontalan, üres bábú…hideg, rideg, képtelen emberekkel komunikálni…már egy boltba menetel szorongást okoz, mert ha hozzámszólnak, azon felül, hogy rákvörös leszek, elsüllyednék…a depresszió csak hab volt a tortán…mégis sikerült egy homeopata segítségével 8 év után megszabadulnom a gyógyszerektől, de hiába, ha nem lett kezelve sohasem az alap probléma…valami nagyon el lett cseszve a nevelésem során, vagy már embrió koromban meg lett pecsételve a sorsom…ki tudja?
Ne haragudj, hogy így rádzúdítottam, legfőképp, hogy semmi jó tanácsom sincsen…