Én nem gondolom hogy borderline lennék illetve nme feltétlenül csak valami nincs rendben. ugyh rögtön bocs ha csak feltartalak titeket. Csak kiváncsi vagyok dolgokra ugyhogy kezdésnek leirom az én történetemet.

Kisgyerekként minden kurvajóvolt, jó tanuló voltam, kreatív, 2.ban szindarabot rendztem meg irtam, stb. Van 2 öcsém, szüleim igazi felfedezettek, mikor összeházasodtak apám koliigazgató volt és ott laktak anyámmal a koleszban, most van 3 egyenként 600nm-es házunk. 23éves vagyok, az elten jogot hallgatok idén kellene végeztnem de külföldi tartózkodásaim miatt csúszok kb 1 évet.

Kb 10 évesen kezdtem el azon gondolkodni h engem örökbe fogadtak mert a szüleim teljes mértékben máshogy kezeltek mint az idősebbik öcsémet. Ez azóta is így van, de  már értem hogy én csak beccsúsztam őt meg a másik öcsémet meg már akarták úgyhogy nem várok arra hogy ez majd megváltozik. Összességébennagyon sokáig ugy gondoltam hogy minden bajom a szüleimre vezethető vissza(bulimia, vagdosás, egyéb öngyilkos próbálkozások). Aztán egy ideig azt gondoltam, hogy azért viselkedek ugy mint egy seggfej mert a vőlegényem megdugott egy 16 éves színésznőnek készülő csajt az én lakásomban, amíg apámmal síeltem. És akkor jobb is volt, mert elmúlt, egyedül lehettem, beláttam a volt kapcsolatom sikertelenségét és örültem hogy megvalósíthatom önmagam. Ez tartott kb fél évig. Azután ismét változó gyakorisággal vagyuk szarul kivéve a telet amikor folyamatosan. Ez azt jelenti hogy minden nap örülök amikro lefekszem aludni ahelyett, hogy befeküdnék egy jó forró kád vízbe zacskóval a fejem hogy ájulásig igyekezzek szétvágni a karom. Jelenleg a 4. pszichológusomat fogyasztom, még van motivációm, elvileg én úgy gondolom amikor normálsi vagyok hogy minden rendben csak néha ropssz kedvem van és ezt terápiával ki tudom küszöbölni. Csak az a baj, hogy arra amikor rossz kedvem van nem emlékszem, arra csak akkor emlékszem amikor legközelebb rossz kedvem van, amikor eszembe jut hogy a múltkori kés nme éles és másikat kéne keresni. van 2 memóriám Sokat iszom valószínűleg túl sokat, épkézláb kapcsolatom nem volt több mint 2 éve, a fizikai szükségleteimet időnként kielégítem. És ami a legaggasztóbb, aminél reménytelenebbet nem tudok elképzelni jelenleg, hogy nem azért akarok meghalni és nem azért gondolok erre minden kibaszott nap, mert engem valaki enm ért meg vagy a szüleim rossz emberek vagy nincsenek barátaim, hanem mert nem látok semmi jót a világban, semmiolyat ami megérné hogy akár egy perccel tovább éljek. Teljesen mindegy minden amit csinálok. Máskor pedig látom a terveimet, teszek is értük, büszke vagyok magamra, azzal az érzéssel alszom el, hogy ma megint haladtam előre. Aztán másnap úgy kelek fel hogy bemegyek a wcbe és ott ülök egész nap mert ott elég sötét van és cigizek és azt várom hogy lemenjen a nap aminek a látványa  máskor az életet jelenti. A bal karom olyan mint valami idióta kamasz fizika füzete szétfirkálva és soha nem szégyellem, semmilyen érzelem nem fűz a még gyógyuló sebeimhez. Szerintem ezek a dolgok nem normálisak.