Azt mondják, hogy 40 év felett már nincs olyan ember, aki teljesen egészséges lenne. Talán van benne valami, bár az én betegségeim sora korábban kezdődött. Eleinte csak egy kis könnyű nyári náthám volt, ami egy éven át kísért folyamatosan, míg egy szép napon elfogyott számomra a levegő. Fulladtam, és mert nem foglalkoztam mélyrehahtóan betegségekkel úgy gondoltam, hogy a torkommal lehet valami, tehát a gégészetre mentem. Onnan ide-oda küldözgettek, s a harmadik napon (amikor már meg voltam győződve arról, hogy vagy meg akarnak ölni, vagy nincs segítség az állapotomra)  végre elküldtek egy allergia vizsgálatra, ahol kiderült, hogy allergiás vagyok, sőt az már át is alakult asztmává. Tudom, ennek nem sok köze van a cukorbetegséghez, de a kórtörténet szempontjából fontos, hogy ekkor éreztem először igazán betegnek magamat. Kétségbeesve töprengtem, mi lesz a kislányommal, ha én meghalok, hiszen a rendszeresen bekövetkezett fulladások során rendre megtapasztaltam, milyen is a halálfélelem. Úgy gondolom, hogy ez a betegség is hozzájárult a depresszó, majd a pánikbetegség kialakulásához. Ezek után már nem rázott meg, amikor egy laborvizsgálat eredményeként kideült: cukorbeteg vagyok, magas a koleszterinszintem és ,,természetesen” a vérnyomásom is, bár ez utóbbira már a cukorbetegség előtt is szedtem gyógyszereket.

Sokáig úgy éreztem, én vagyok az állatorvosi ló, annyi minden gyötört: jött egy kis csontritkulás, ízületi gyulladás és kopás, heteket nyögtem mozgásképtelenül a derék- és térdfájdalmaim miatt, szóval kész káosz lett az életem. Úgy gondoltam, már nagyon közel a vég, hogy ennyi betegséggel nem lehet tovább élni.

Aztán felfedeztem a meditációt. Mivel mélyen érdekelt mindig is a spiritualitás, elkezdtem másként gondolkodni az életről, a betegségről. Az apám is cukorbeteg, ráadásul hypochonder, ez eléggé elrettentő példa arra, hogyan lehet mesterségesen beszűkíteni az életet. Nem akartam így élni. Ezért döntöttem, méghozzá úgy, hogy NEM fogadom el a betegségeimet. Egyszerűen nem gondolok arra, hogy én cukorbeteg vagyok, meg depressziós, aki ráadásul asztmás is stb…, hanem egészen más dolgokra figyelek. Próbálom kreatívan tölteni a napjaimat és tele vagyok tervekkel!:)) Ma, 54 éves koromra vidámabbak a napjaim, mint 20 évvel ezelőtt! Természetesen odafigyelek a táplálkozásomra, de nem görcsölök azon, hogy grammra mérjem az ételeket. Hiszen az egészség, az egészséges táplálkozás egészen egyszerűen életforma. Nem állítom, hogy kedvem lenne hajnalban órákat kocogni (ezt az asztmám miatt aligha bírnám), de az esténkénti hossszú séták a kutyámmal az  én életkoromba szerintem megfelelő testmozgás. Mivel nagyon rá vagyunk utalva a pénzkeresetre, ezért elvállaltam egy takarítónői munkát, ami az én kora reggeli fitness edzésem. Sokat erősödtem, mozgékonyabb vagyok, fogytam is (na azért nem olyan sokat) és soha, de soha nem mondom még gondolatban sem, hogy beteg vagyok.

Egészen biztos vagyok abban, hogy a gondokodásunkon rengeteg múlik! És azt is gondolom, hogy az állapotfenntartó inzulin szúrásokat is lehet hétköznapi feladatként kezelni, s nem azzal a tudattal, hogy jó ég, ötször szúrom magam, most ennyi a cukrom, most annyi, jaj, de beteg vagyok!

Emeljétek föl a fejeteket, nézzétek, milyen gyönyörűen süt a nap és ha megpróbáltok hinni abban, hogy a betegség alapvetően lelkiállapot kérdése, akkor sokkal szebb, nyugodtabb, boldogabb lesz a ti életetek is!