Rossz a lift. Be vagyunk zárva a négy fal közé.  Szomorkás, de mégsem reménytelen hangulat.  Kevés pénz, kényelmetlen lakáshelyzetek. De. Lelkileg nagyobb stabilitás jellemez. Akarok majd írni a várószobára is a többi depressziósnak, hogy most egy kicsit jobban vagyok és hogy miket vettem észre, mire tudom fogni, mit változtattam a gondolkodásmódomon, életstílusomon.  Nem sokat. Pont ez a lényeg.  Mindenből egy kicsit kevesebbet. Kevesebb étel, hogy azt jobban meg tudjam emészteni. Kevesebb hiszti, inkább egy vállvonogatás, “na és?”, “that’s it”, egy citromos sör, kevesebb kiabálás, inkább az előbbiek, illetve még őszintébben, de kissé lágyabban kimondom a véleményemet.  Jobban ott lenni.  Akár egy kávét iszom, akár tusolok, akár a játszótéren ülök a padon. Nem szenvedés a napi rutin, eszembe se jut Sziszyfosz.  Igen, néhány gondolat-megakadásban, hibás rögzülésen változtatnom kellett már.   Dolgozott bennem egy évig az elején durvának és sértőnek tűnő beszólás részemre, hogy “semmi sem úgy van, ahogy te gondolod”.  Nagyon elutasítottam ezt a gondolatot és szinte megutáltam ezt a távoli, nem fontos ismerőst.   De majdnem minden nap dolgozott a fejemben ez a mondat.  Mert ha el tudom utasítani az egész gyerekkoromat, úgy ahogy van.  Hiszen egyáltalán nem muszáj, hogy úgy működjek, amire kondicionáltak.  Hogy minden frusztrációra hisztivel válaszoljak. Hogy agyonaggódjam magam minden utazás és vendégvárás előtt. Hogy ne merjek semmit csinálni, még álmodni sem.   Ha hibásan működött egy csomó dolog, amit gyerekkoromban sajátítottam el, akkor miért ne csomagoljam be az egészet átvitt értelemben egy régi újságpapírba és dobjam a kukába. Ha irtó rossz érzés rágondolnom a gyermekkoromra, akkor inkább gondoljak rá még kevesebbet és méginkább madártávlatból.  Ami rossz, nem kell ugyan teljesen elfelejteni és elutasítani, de félre lehet söpörni. Hogy jöjjön valami más. Ami talán jobb lesz. Ami talán jobban segíti a sikeres alkalmazkodásomat a való élethez. Ami rugalmasabb és nem csak a frusztráció jöhet ki megoldásnak.  Ahol nincs eleve beprogramozva a kudarc és az én nem tehetek semmit érzés.  Ha szüleim nem voltak elég követendő példák, hát keressek másokat és ne azon keseregjek örökké, hogy miért nem lehetttek ők a példák.  És ne haragudjak rájuk örökké, hogy nem sikerült nekik.  Én se sikerültem nekik.  Nem lett diplomám, bukdácsoltam.  Biztos sok csalódást okoztam én is nekik. Ez van.