Sziasztok!

Először is szereném elmondani: “Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, majd találkoztam egy olyannal akinek nincs lába!”
Mi bordik hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy vannak nálunk rosszabb sorsú emberek is! Pár napja még az egyik Borderline levelezőtársamnál voltam, aki sokat foglalkozott mozgáskorlátozott emberekkel.
Nos azt kell, hogy mondjam, egy mozgáskorlátozott vagy szellemi fogyatékos sokkal rosszabb állapotban van mint mi! Neki sokkal nehezebb élnie az életét, hiszen neki még a mindennapi élethez is segítségre van szüksége!

NEm tudom mások, hogy vannak ezzel, de én úgy érzem végig tudatomnál voltam! Végig ember módra viselkedtem és soha nem volt olyan h elvesztettem volna emberi létemet és valami egészen más lett volna belőlem!
Nem voltak emlékkieséseim és olyan se volt, h tudat nélküli állapotba kerültem volna!

Én néhány hónapja még nagyon szarul voltam. Fogalmam sincs mi volt velem akkor, de azt hittem megőrültem!
Őrület határán táncoltam és iszonyú erős kilengéseim voltak… csodálom h nem haltam meg akkor…
Durva egy ilyet átélni, főleg h utána nem is emléksel rá pontosan milyen volt…
Annyit tudok h most egy kicsit jobban vagyok! most nem szenvedek annyira… most olyan mintha tartósan nem lennének érzelmeim! egyszerűen elment minden érzelem ami próbálja irányítani az embert: szenvedés, örömérzés, vágyak, bűntudat, együttérzés, félelem stb…
Nem mondom h kényelmetlen állapot ez amiben vagyok, így kivállóan tudok tanulni és teljesíteni… nem zavarnak be az érzelmek semmibe! Persze tudom h ez nem jó így, de most mit tegyek?

Korábban azt hittem örökké szenvedni fogok a barátnőm miatt. Olyan végtelennek tűnt az egész… minden állapotom végtelennek tűnt és el se akartam hinni h valaha lesz olyan h nem szenvedek, aztán egyszercsak jött egy váltás és nézzétek most “kényelmesen üres vagyok”. Persze néha, nagy ritkán most is vannak érzelmeim.

élek a mának… 1-1 órára szerelmes vagyok valakibe, majd elmúlik! Fellángol, kialszik… totál egyszerű történet! néha szaggatottan visszajön, de tudja a halál h mi okból

szóval feltehetném nektek a kérdést: megéri így élni?
nos ezt én se tudom… néha úgy érzem vicces ez az egész! olykor jót röhögök rajta. Máskor erősen szenvedek… tudom szopás ez az állapot, aztán másnap már úgy érzem szerencsés vagyok…

van kiút? nincs menekvés? Ezt se tudom! és nem is fogod tudni csak akkor ha már kigyógyultál, vagy ha meghaltál! szóval kinyírod magad vagy leéled az életed várod h majd csak lesz megváltás, ami lehet soha nem jön el… de lehet h eljön! Bizonytalanság… örökké bizonytalanság! mi van ha holnap jó napom lesz, mi van ha holnap úgy döntök feladom… mi van ha ez az utsó napom mert holnap annyira szarul leszek?
Élj a mának… aztán a holnapot majd kitalálod aznap!
“A holnap még várhat, mert ma még ma van!” és úgyse tudsz döntést hozni a jövőre nézve!

Az üzenetem: add fel, vagy emberfeletti erővel küzdj a gyógyulásodért, mert különben a pokolban fogsz rohadni életed végéig!

És h ez most bíztató vagy lehangoló hatású történet? ezt én kérdem tőletek!