A bánat, a bánat feltámad, és nem menekülhet el senki.
Jajj, de nehéz most boldognak lenni. Vasárnap
csak nyomom az ágyat, és nem nyújthat vigaszt már semmi,
túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni,
túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni.
Könnyek tengere, keserűség vize patakzik arcomon,
folyjon csak – sajnálom magam.
Engem nem érdekel, hogy mit akarsz tőlem,
egyedül maradtam, ne kérj belőlem már többet.

Úgy fáj! Hogyha kimondom, fáj, mert véresre sebzi a számat.
Úgy fáj! Hogyha magamban tartom, mert beteggé tesz már a bánat.

/Vad Fruttik/