Más voltam és vagyok. Az őrület határán. Elviselhető? Aki benne van, az tudja, hogy a pokol igazából egy vonzó hely lehet. Itt álljon hát az én történetem. A címe a halál és szeretetlenség, avagy hogyan tesz tönkre mindent az emberi elme, a saját elmém… Szégyenkeznem kéne? Vagy fogjam rá a nyuszira? Igazából nem érdekel. Szabadulni akarok a belső pokolból. Irányíthatatlan, uralhatatlan. Csak a kívülállók gondolják, hogy képes vagyok rá. ” Szedd már össze magad!!! ”  – hangzik a parancs. Bár megtehetném… Érthetetlen. Miért nem értik, hogy nem megy?

Valahol gyermekként kezdődött. A család már akkor megpecsételt. Azt mondták érzékeny vagyok, aztán azt, hogy a sírással manipulálok. Fogalmuk sincs, hogy mi játszódott le bennem. Minden elutasítást, lecseszést vagy felemelt hangot elutasításként és a szeretetlenség megnyilvánulásaként kezeltem. Lehet, hogy hülyén hangzik, de már 8 évesen a halál megváltásán gondolkoztam. Nézegettem kifelé az ablakon, hogy biztosan meghalnék-e ha levetném magam, vagy nyomorékként kell leélnem az életem. Ha sírtam, akkor a poklok poklát éltem meg. Nem manipuláltam, ahogy ezt hitték. Csak egyszer érezték volna, amit én. Hideg, mindent felemésztő fájdalom, kibírhatatlan. Sokszor hittem és hiszem, hogy a lelki fájdalomba bele fogok halni és tennem sem kell semmit. Azt tudni kell rólam, hogy apám alkoholista volt, anyut verte. Anyám meg igazból nem törődött velem (a bátyámmal igen). Alá sem írta az ellenőrzőmet. Nem érdekelte, hogy piszkos vagy béna ruhába járok-e, hogy mi ér engem, vagy ki bánt. Egyszerűen felnőttem. Közben a bátyámat abajgatta. Egész nap vele volt elfoglalva. Most persze azt mondja azért, mert ő nem volt olyan talpraesett mint én. Erre csak annyit tudok mondani: haha, nagyon vicces. Bátyám meg egy hazudógép volt. Mindent rám fogott. Ezek meg elhitték, szóval én voltam a hibás még a legnyilvánvalóbb esetekben is. Reakció? Próbáltam lavírozni az élet nevű játékban. Nem kavartam fel az állóvizet. Nagyon jó kislány voltam. Mindenben szót fogadtam. Mindig igazat mondtam. Mindenben megfeleltem azért, hogy egy csepp szeretet legalább nekem is jusson. Igazi szolgává tettem magam. Gondoltam, ha mindenben megfelelek, akkor végre szerethető leszek. Ez mozgatja most is az életem. Folyamatosan próbáltam megfelelni, de közben így is folyamatosan szenvedtem és állandó igazságtalanságok értek. Akkor meg sírtam és meg akartam halni. Sokat gondoltam és gondolok arra, hogy bár meg se születtem volna. Nem értem és értettem, hogyha mindenben szuper jó vagyok, akkor miért nem szeretnek és miért bántanak mégis. Egyébként anyu azt is elmesélte, hogy nagyon nem akartak engem. Így apu volt, hogy terhesen hasba rúgta anyut. Anyu meg hónapokat a forró vízben ült, hogy elhajtson engem. Jobb lett volna, ha sikerül. Most nem lennék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Az a furcsa, hogy nagyon irigyelhető lehettem volna, mert szépnek születtem, ráadásul matekzseni is voltam és a művészetek is közel állnak hozzám, igazi szuper gyereknek látszottam. Tanáraim pedig semmit nem sejtettek a háttérben zajló embertelen kis világomról, mondjuk nem igazán értették, hogy miért nem megy senki a szülői értekezletre soha. De nem forszírozta senki, mert nagyon jó tanuló voltam és nem volt velem semmi gond. Így aztán ők sem törődtek velem. Azért, hogy szeressenek igazi kis rabszolga lettem, akinek nagyon magas az önmagával szembeni elvárása és erkölcsi érzéke. Ez mozgat, erre kondicionált ez szar élet. Így leszünk szürke kis ponttá, akin mindenki átlép.

A lázadás, a hektikusság, a rapszodikusság kicsit később kezdődött. A csírája a kamaszkori szerelmekben gyökerezik. A jól begyakorolt sémáimat alkalmaztam ott is. Hű vagyok, kiszolgálom, mindent megteszek, nem hazudok, én vagyok a legjobb barát, a legsegítőbb társ, stb. Magamat tök elnyomva a másikat helyeztem előtérbe. Igazából nem a szerelmet, hanem a kiszámíthatóságot és biztonságot kerestem. Így az érzelmeket szépen elnyomtam, ha valaki tényleg tetszett, akkor nem álltam vele szóba, mert nem tudtam volna magamat irányítani. Nálam sokkal csúnyább pasikkal jártam. A szabályaimhoz tartottam magam. Mégis sokszor pórul jártam. Mert akit ki lehet használni, azt ki is használják. Megcsaltak, hazudtak. Ezeket iszonyatos tragédiaként éltem meg. Tudtam, hogy magamat teljesen feladtam a másikért, erre ez a hála. Semmibe vettek megint, ahogy mindig. Ilyenkor meg akartam halni. Felfoghatatlan volt, hogy miért teszik ezt. Ekkor még nem voltam a mostani értelemben beteg. Ugyan mindig kerestem új társat, mert képtelen voltam egyedül lenni, mert annyira szorongani kezdtem tőle. Így mindig voltam valakivel, aki igazából soha nem volt az igazi.

A betegségem egy szerelemmel kapcsolt be. Egy szerelemmel, amibe fejest ugrottam, Most már tudom, hogy nem kellett volna. Pont azokat a húrokat pengette rajtam a srác, amik gyermekkorom legnagyobb fájdalmait hívták elő bennem. Elkezdődött a szeretlek – nem szeretlek játék. Magához húzott, aztán ellökött. Egyik pillanatban kedves volt, aztán olyan gyűlölködő és szorongó lett, hogy az egészbe bele lehetett őrülni. Saját fenntartásomat sem tudtam biztosítani, annyira felemésztett az egész. Iszonyatos, őrjöngő veszekedéseink voltak. Más lányokra izgult rá, nekem ezeket elmondta. A hátam mögött másokkal akart szexelni, közben állítólag szeretett. Azt mondta, hogy én nem izgatom fel annyira, mint egy másik lány. És így tovább. Gyakorlatilag az eddigi alacsony önértékelésem a nullával lett egyenlő. Minden veszekedésünk a „szeress már végre rendesen” téma körül mozgott. Volt, hogy megütött, de olyan is volt, hogy magamat bántottam veszekedés közben. Ütöttem és karmoltam magam. Volt, hogy az esőben álltam 3 fokban a csatorna alatt. Valahogy akartam, hogy szeressen. Nem tudtam szabadulni, állandóan öngyilkos akartam lenni. Függővé váltam, közben pedig darabjaira hullott az életem. Szégyelltem magam mindig, de nem tudtam szabadulni, sem pedig uralkodni az érzéseimen. Aztán egyik nap csókolt, a másik nap lelépett végleg, pedig nem is veszekedtünk akkor. Ezután pánikrohamaim voltak. Nem tudtam aludni hónapokig csak 1-2 órát, reszkettem, élőhalott lettem. Úgy fájt, ahogy életemben semmi, pedig tudom, hogy minden borzalmas volt együtt. Azóta félek esténként egyedül. Ilyenkor reszketek, és alig bírok magammal.

Azóta van újabb kapcsolatom, de sajnos vele is folytatódik az őrület. Ha lehet még magasabb szinten. Ő gyakorlatilag tényleg egy szolgát akar magának, ha bármiben ellentmondok, akkor ezért szeretetmegvonás és üvöltés jár. Most nagyon rosszul érzem magam, de megint nem tudok szabadulni. Itt is akarom, hogy szeressen, de nyilván itt sem fog menni. Szerintem ő is borderline-os. Csak ő akkor hiszi hogy akkor nem szeretem, ha nem hódolok be maximálisan vagy kritizálom. Én meg ugye akkor, ha valaki hazudik nekem, megbánt, nem kellek neki az ágyban, meg hasonlók. Sajnos pont ezt teszi, és az az elvárása, h én meg nyeljem be. Közben beleőrülök. Úgy érzem, hogy gúzsba köt. Állandóan szakít velem mindenért. Állandóan azt mondja hisztizek, pedig ennek aztán semmi köze a hisztihez. Ez maga a pusztító halál. Megint ez a szeretlek – nem szeretlek játék. Én meg lassan elfogyok, közben próbálok maximálisan megfelelni, ami lehetetlen.