Az én történetem is kicsi koromban kezdődött, remélem happy end lesz a vége… Anyukám skizofrén volt kicsi koromtól, egy ideje már “csak” depressziós. Most vele lakom újra – hosszú évek után, és segítek neki amiben csak tudok.
Nálam nem rég állapítottak meg bipoláris depressziót. Addig próbáltam
normálisan élni, annak ellenére hogy sokszor úgy éreztem, valami nincs rendben velem. Mégis azt hittem ha nagyon akarom, bármire képes vagyok.
Néhány éve még 3 gyereket akartam, nagy, boldog családot.
Mindig is szeretethiányos voltam és még mindig az vagyok valamennyire,
de tudom, anyu minden tőle telhetőt megtett értem. És apu is, meg a nagyszüleim.
Életre szóló párkapcsolatot akartam, mint ahogy a nagyszüleim éltek.
Legkomolyabb kapcsolatom pasival 5 évig tartott, együtt is éltünk, igazi
se vele-se nélküle kapcsolat volt. Csodálatos, de a végén szörnyű.
Addigra teljesen megromlott a kapcsolatunk és nem tudtuk
helyrehozni hiába próbáltuk. Addigra túl sok hibát követtünk el, hiába jöttünk rá mit hogyan kéne, már nem ment. A párkapcsolati krízis hozta elő a betegséget nálam, azóta van kezelve.
Már egy ideje gyógyszert szedek és mellette igyekszem pozitív irányba átprogramozni az agyam. Örülni annak amim van, pl anyuék, barátnőim, munkám, amit jobb napjaimon szeretek (a rosszabbakon kevésbé, de a mai világban, meg az én helyzetemben… hálásnak kell lennem, hogy viszonylag jó munkám van).
Én is művészlélek vagyok, sokmindent szeretek/szeretnék csinálni, de sokszor nincs kivel, mert már csak 3 barátnőm maradt meg nekem, azok közül akikkel kapcsolatba kerültem életem során. És nem mindig érnek rá amikor én ráérnék, és ők nem szeretnek pl strandolni, kirándulásra is ritkán tudom rávenni őket.
Sajnos már nem vagyok olyan ismerkedős, mint egy időben voltam…De hálás vagyok, hogy ők még vannak nekem, ők is rendes, dolgozó nők.
Még csak 28 leszek, belül mégis egy 50 éves reménytelen vénasszonynak érzem magam, érdekes hogy külsőre viszont fiatalabbnak lászom a koromnál. Bár ez utóbbi családi örökség, a gének.
Azért érzem időnként reménytelennek az életem, mert most már ott tartok, hogy nem merek családot alapítani,
félek nem tudnám a gyerekeimet kiegyensúlyozottan felnevelni, hogy boldog gyerekek és később boldog felnőttek legyenek – Még ha lenne is férjem, akivel stabil szeretetteljes kapcsolatom lenne, és megfelelő anyagi körülményeim, és ha egészséges lennék.
Nehéz ezzel a betegséggel együtt élni, és főleg elfogadni, pozitívan felfogni.
De a hitem segít, az, hogy mindennek így kellett lennie. A karma 
Talán majd a következő életemben valóra válik minden álmom
Addig pedig anyumért élek, utána pedig majd szeretnék újra kutyát és/vagy macskát,
imádom az állatokat. Egész jól meg is tudtam nevelni az állatkáimat amikor voltak.
Még később, úgy tervezem, ha egyik barátnőmmel se alakulna úgy hogy összeköltöznénk, akkor öregek otthonába költözöm majd,
hogy társaságban legyek.
Igyekszem a jelen szépségeinek örülni, mindennek amim van.
És próbálok egyensúlyban maradni. Most ez a célom. Erősödni, fejlődni.
Örülnék, ha valakinek segítenék az történetemmel, vagy ha reményt adhatnék.
Ezért írtam meg.
Kedves Niki!
Én 10 évig éltem egy hasonlo lánnyal, van egy tündéri gyerekünk is… Szívesen megosztom Veled tapasztalataimat és érdekel az is, hogy mi lett Veled?
Szia,
Attila
Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm Nektek, jó érzés volt olvasni a kedves hozzászólásaitokat és a lelkesítést!!
Szép napot kívánok mndenkinek!!
Szia!
Nagyon fiatal vagy még, ne add fel a családalapítás reményét. Mint már írtam is, nálam most jött elő a betegség, vagy legalább is most kerültem előszőr kórházba. Azt hogy örököltem ezeket a géneket, tudtam mindig, de tudatosan küzdöttem ellene. Anyukám, aki színtén bipolásris volt, az alkoholhoz is nyúlt, de ettől csak még jobban belesüllyedt a betegségébe, ezért én soha nem ittam egy korty alkoholt sem. Én igenis vállaltam a rizikót és szültem három gyereket. A háromból kettő fiú és ők teljesen egészségesek. Egyetlen lányom sajnos színtén “génhibás”, de egy csodálatos ember és nagy művész. Nincs könnyű élete – nála régebben jött elő ez az alattomos betegség – de ha egyszer találkozik valakivel, aki megérti, én bíztatni fogom a gyerkvállalásra. Mert az is segít! Persze a kutya is szerethető, de a gyerek azért más. Ne add fel!!
Sziasztok!
Én is hasonló gondolatokkal küzdök néha. De nem hiszem, hogy ez betegség lenne, inkább egy probléma amit mindenkinek magának kell legyőznie!! Gondolatokkal, úgy hogy beszelgetni kezdesz magaddal. Aztán megszűnik. Itt most találtam egy jó írást, hogy a Bibliában, hogyan jelennek meg ezek depressziós tünetek, olvassátok el hátha segít! Legyőzhető-e a depresszió résztől - http://www.dura.hu/depresszio/diagnoszt.htm
Továbbá nem hinném, hogy betegség, inkább emberi gyengeségünkről tanúskodunk mikor ilyen gondolatokkal küzdünk. Kitartást és Erősödést, jó Akaratot kívánok mindenkinek!
Szia, szerintem az nagyon jó, hogy van célod, felismerted és tudomásul vetted az állapotod korlátait – amik csak átmenetileg korlátok. Azért nagyon jó, mert így lépésről lépésre tudsz erősödni, és megtapasztalni, hogy hogyan tudod kezelni a betegség tüneteit. Én bíztatnálak: több bipoláris zavarban szenvedő ismerősöm van, köztük boldog családanyák is. Még egyáltalán nincs késő ahhoz, hogy megvalósítsd a korábbi álmaidat. És ez a ‘betegség’ nem olyan, ami kizárná azt, hogy tökéletesen helyt állj majd anya és feleségként. Csak erősödj és élvezd ki a mindennapokat, légy túl a szakításon, aztán ki tudja? Talán találkozol majd valakivel, aki mellet ismét vágyni fogsz a saját családra. Ne érezd úgy, hogy Te nem vághatsz bele! Kívánok nagyon szép, vidám napokat! Sokmindenben magamra ismertem a soraidban, és hiszem, hogy van kiút!
Beka